Viszont az évek során néha mégis akadt egy-egy olyan könyv, amelyre kiadóként igent mondtam, pedig ezek nem a “hagyományos” témáinkhoz tartoznak. Egyre inkább felismertem, hogy a Kedves Olvasóinknak, akik ezekben a nehéz időkben is kitartanak mellettünk, joguk van az önfeledt, a kikapcsolódást szolgáló, mégis értékteremtő könyvekhez is. Az első ilyen jellegű próbálkozásom Karczag György, a 20. század egyik legjelentősebb történelmi regényírójának a régészeti kalandregénye volt, amelynek a címe: A térkép szerint ismeretlen. A szerző fia sok kiadót megkeresett ezzel, a kádári diktatúrában indexre tett kötet megjelenésével kapcsolatban, és mindmáig nem értem, miért nem vállalta senki. Természetesen szubjektív vélemény, de én ezt tartom a legjobb és legizgalmasabb régészeti kalandregénynek. Nem az egyik legjobbnak, hanem konkrétan az elsőszámú könyvnek. Bárki, akinek ezt a könyvet megmutattam, kivétel nélkül azt jelezte vissza, hogy életének legcsodálatosabb élményével ajándékoztam meg. Adja magát, hogy a regényt egy Indiana Jones történethez hasonlítsam, de az a helyzet, hogy ez sokkal jobb. Tehát, ha valaki pihentető, kikapcsoló, letehetetlen, a végletekig izgalmas könyvre vágyik, bátran ajánlom a figyelmébe, garantálom, hogy nem fog csalódni, tartozzon bármelyik korosztályhoz is.

Ofella Balázs könyve, a Tíz év a Francia Idegenlégióban ugyancsak a letehetetlen könyvek körébe tartozik. A kötet egy olyan magyar katona szemszögéből mutatja be az Idegenlégiót, aki tényleg ott szolgált, és viszonylag mozgalmas karriert tudhat maga mögött. Ofella Balázs közel tíz év alatt megfordult Afganisztánban, Francia Guyana őserdeiben és a szaharai Maliban is. Életútja nem mindennapi fordulatokban és kalandokban bővelkedett, ezen keresztül pedig egy olyan világba kaphatunk bepillantást, amelyről ritkán születnek leírások. A kemény kiképzések és bevetések feszült légkörében természetesen humoros jelenetek is bőven akadnak, így nem egyszer tényleg úgy érezzük, mintha Rejtő Jenő történetei keltek volna életre.

És ha már időutazás, éljenek bárhol is, a kikapcsolódni vágyók kedves könyve lehet Franz Schams Pest és Buda leírása 1821 és 1822-ből. Ezek a kötetek felérnek egy időgéppel. Nem tudom, van-e köztünk olyan ember, aki valamilyen hatásra legalább egyszer ne gondolkodott volna el azon, vajon hogyan éltek az elődeink több száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Ha időgép nem is áll rendelkezésünkre, számtalan lehetőségünk van arra, hogy bepillantsunk egy olyan világba, amely édenkertnek, paradicsomi állapotnak számított a mai kor viszonyaihoz képest. Biztosan állíthatom, felejthetetlen élményben lesz része annak, aki bekukucskál őseink életébe. Szerkesztőként ez az egyik legkedvesebb könyvem.

Tudom, a mai nehéz anyagi helyzetben sokan nem szeretnének kísérletezni az olvasmányaik megvásárlásával kapcsolatban. Kedves Olvasóink hűségét megköszönve ezért egy olyan ajánlatom van, amely talán segíthet a döntésben: a fenti 4 könyvet az eredeti, 22960 Ft-os ár helyett 13333 Ft-os kedvezményes áron tudjuk felajánlani a Nyári Könyvcsomag keretében. Garantálom, hogy egyik könyvben sem fog csalódni, és mindegyik alkalmas a pihentető feltöltődésre is.

Kellemes kikapcsolódást, jó olvasást kívánok Önöknek!

A Nyári kikapcsolódásra összeállított könyvcsomagunkat az alábbi képre kattintva érheti el:

Közösségi média felületek a Substack-en túl:

YouTube: https://www.youtube.com/@karpatiastudio

Instagram: https://instagram.com/karpatiastudio

TikTok: https://tiktok.com/@karpatiastudio

Telegram: https://t.me/karpatiastudio

Twitter / X: https://x.com/karpatiastudio

Néhány nappal ezelőtt Popély Gyula, a Felvidék legismertebb történészprofesszora, a Magyar Tudományos Akadémia doktora egy levelet küldött a Kiadó részére, amelyben A Titkos Elit című könyvvel kapcsolatban fejtette ki véleményét. Mint fogalmazott: a kötet megjelenésével a magyar történettudomány is rengeteget nyert, mert a feltárt információk egy része ismeretlen volt a hazai történészek számára. Írását az alábbiakban ismertetjük.

Popély Gyula eddig három kiemelten fontos alapművet publikált a Kárpátia Stúdió gondozásában: Felvidék 1918-1920, Szövetségben az ellenséggel és Túszjátszmák.

Miért kell feltárni a Titkos Elit tevékenységét?

A történelem nem egyéb, mint a múlt vizsgálata és állandó újraértelmezése. Amit ma bizonyosságnak, megdönthetetlen igazságnak tartunk, az új tények napfényre kerülésével, esetleg ismert folyamatok újraértelmezésével módosulhat, sőt megdőlhet. Azt is tudatosítjuk, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, aminek következtében csakis az válhat elfogadott sztereotípiává, ami megfelel az ő érdekeiknek. Ez vonatkozik többek között az 1914-1918 között lezajlott Nagy Háborúra, valamint a hozzá vezető utakra és útvesztőkre is.

Ezek az érdekek meghatározó módon jelen vannak mind a tudományosságban, mind a népek tudatában. Elvégre a győztesek megteremtették egyrészt a zsarnok és vétkes, tehát megbüntetendő népek kategóriáját – ide ugyebár a legyőzöttek tartoznak –, másrészt kijelölték a haladás, a humanitás és demokrácia élharcosainak csoportját.

Nem vitás, hogy ebbe a győzteseket, valamint az ilyeneknek elismert nemzeteket jelölték. Az 1919-20. évi békekonferencián kimondott és írásban is rögzített szentenciák generációkon átívelő, megkérdőjelezhetetlen megállapításokká váltak, azok minden – egyes nemzetekre pozitív, másokra negatív – következményeivel egyetemben.

E sorok írója mindig tagadta ezen elv érvényességét, és a Nagy Háború előkészítőinek, kiprovokálóinak, valamint a Világ romba döntőinek az antantországok csoportját jelölte meg, azon belül is főleg Nagy-Britanniát. Ezt a meggyőződésünket sommás érvekkel támasztja alá Gerry Docherty és Jim Macgregor skót szerzőpárosnak a Titkos Elit című szenzációs tényfeltáró műve, amely eredetileg 2013-ban jelent meg angol nyelven. A könyv 2024-ben magyar nyelven is napvilágot látott a Kárpátia Stúdió Könyvkiadó gondozásában.

“Az első Világháború története szándékosan kreált hazugság.”

– szögezik le könyvük bevezetőjében a szerzők.

“Az önfeláldozás, a hősiesség, a temérdek elvesztegetett élet vagy a csatározást követő gyötrelem nagyon is valós dolgok voltak, mégis sikerült egy évszázadig elfedni az igazságot arról, hogyan kezdődött a háború, miként folytatódott szükségtelenül és szándékosan 1915 után is. Körmönfontan meghamisított történetet kreáltak, hogy elrejtsék a tényt, nem Németország, hanem Nagy-Britannia a felelős a háborúért. Ha 1918 után széles körben kiderült volna az igazság, az abból fakadó következmények megrengették volna a brit uralkodó osztályt. (…) A Titkos Elit és emberei még ma is ellenőrizni akarják, hogy mit tudhatunk arról, mi történt és miért.” (11., 18. old.).

A könyv magyar változatának kiadója és szerkesztője, Szakács Árpád a következő szavakkal értékeli a könyv jelentőségét a magyar olvasóközönség számára:

“A magyar nemzet az első világháború kataklizmájában történelmének talán legsúlyosabb csapását szenvedte el, amelynek szörnyű hatásait nap mint nap érezzük. Az okokról könyvtárnyi szakirodalom jelent meg magyar nyelven, ezeknek csekély része törekedett az igazság feltárására, ugyanis a gondosan felépített hazugságokat az akadémia hálózatrendszerében tevékenykedő engedelmes történészek tartják fenn. Gerry Docherty és Jim Macgregor elsöpri a hazugságok özönét, és teljesen új alapokra helyezi az ismereteinket arról a tragédiáról, amelynek pusztító következményei most is alakítják a világtörténelmet, így a jelenkori folyamatok megértése szempontjából is pótolhatatlan történelmi munkáról van szó.”

A könyv mondanivalója iránti érdeklődést az a tény is bizonyítja, hogy a magyar nyelven eredetileg 2024 őszén megjelentetett mű 2025 márciusában már a hatodik utánnyomásban került az olvasók elé. Bízunk benne, hogy a feltárt tényszerű igazságok alapvető módon változtatják meg a Nagy Háborúhoz vezető út megítélését mind a történész-szakemberek, mind a szélesebb érdeklődő olvasóközönség tudatában.

De mi is ez a szerzők által egyszerűen csak Titkos Társaságnak nevezett csoportosulás, amely oly körmönfont módon mozgatta és irányította a történelminek bizonyuló folyamatokat?

Nos, a szóban forgó műből megtudjuk, hogy 1891-ben Angliában befolyásos politikai, társadalmi és gazdasági tényezőkből létrejött egy titkos társaság, azzal a céllal, hogy irányítója legyen a birodalom sokoldalú fejlődésének, sőt hosszú távon biztosítsa teljes világpolitikai prioritását. Ebbe a társaságba mindjárt az elején bevonták a brit vezető réteghez közel álló – sőt annak részét képező – bankárdinasztiát, a Rothschildokat is. Ezzel a húzással sikerült eliminálniuk az angol arisztokrácia soraiban addig tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokat.

A Titkos Elit megítélése szerint Nagy-Britannia világhatalmi ambícióit a feltörekvő egységes Németország gazdasági, ipari és kereskedelmi sikerei komolyan veszélyeztetik. Ki kell tehát robbantani egy nagy összeurópai háborút, amelyben szétzúzzák német vetélytársukat, valamint annak szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Ezzel kapcsolatban úgy okoskodtak: Nagy-Britannia egyedül nem bocsátkozhat háborúba Németország ellen, ezért szövetségesekre van szüksége a katonai fölény megteremtése érdekében. Ezzel párhuzamosan a brit közvéleményt németgyűlölővé kell tenni.

A katonai erőfölény megteremtésének ügyét szolgálta az 1904-ben Franciaországgal megkötött Entente Cordiale szerződés. Az amúgy eleve németgyűlölettel terhelt francia politikai elitet nem volt nehéz bevonni egy ilyen szövetségbe. A Titkos Elit – francia közreműködéssel – az orosz politika irányvonalának meghatározásában is fontos szerepet játszott. E titkos társaságnak volt köszönhető, hogy a cári birodalomnak nyújtott francia kölcsönöket végül is a Rothschildokhoz kötődő bankok fedezték és biztosították. Úgy tűnt, már csak idő kérdése Oroszország megfelelő “megdolgozása”, valamint bevonása a már létező angol-francia antantba. Ezzel befejezett ténnyé válnék Németország – valamint a Monarchia – bekerítése, majd katonai szétzúzása egy ügyesen kiprovokált háborúban.

A szerzőpáros azonban tényszerűen arra is felhívja a figyelmet, hogy a japánoktól elszenvedett háborús vereség után a cár csaknem meghiúsította a nagy konspirátorok törekvéseit. A hivatalos történettudomány többnyire figyelmen kívül hagyja, hogy mi is történt 1905 júliusában a Björkö-öbölben. Itt ugyanis Miklós cár titokban fogadta unokatestvérét, II. Vilmos német császárt. A két rokon uralkodó egyetértett abban, hogy az angolok “csaléteknek” fogják felhasználni a franciákat egy nagy háború kirobbantása érdekében, amelynek Németország megsemmisítése lenne a célja. Egyet nem értésüket írásos megállapodásban is rögzítették. Ennek hatályba lépése megváltoztathatta volna Európa és a Világ történelmének irányát. A cár sajnos “visszavonulót” fújt, és így a megállapodásból nem lett semmi. “A Titkos Elit azzal fenyegetőzött, hogy kihúzza a pénzügyi dugót, ha a cár nem tér észhez” - értesülünk a szerzőpáros felvilágosító szavaiból. Gondolatmenetüket a továbbiakban imigyen folytatják:

“Oroszország áldozatul esett a britek ármánykodásának, akik belerángatták egy másik szerződésbe, amely nem Oroszország vagy az európai béke megvédését szolgálta, hanem azt segítette elő, hogy a Titkos Elit lerombolja Németországot.” (126. old.) Szándékuk végcélja kimondva-kimondatlanul a következő volt: „Németországnak pusztulnia kell.” (138. old.)

Az ingadozó Oroszország 1907-ben csatlakozott az angol-francia antanthoz, és ezzel bezárult a kör Németország és szövetségese, az Osztrák-Magyar Monarchia körül. Ezt követően már csak az volt a kérdés, vajon milyen ürügyet használnak fel a háború kiprovokálására. Teljes fordulatszámmal folyt az antantországok lakosságának győzködése Németország fegyverkezéséről, háborús készülődéséről, Angliát veszélyeztető flottafejlesztéséről stb. Nem vitás, ezek az állítások egytől-egyig légből kapott hazugságok voltak, a Titkos Elit azonban támogatta e valótlanságok terjesztését. A szerzők idézik Sir John Fisher tengernagynak, a haditengerészet parancsnokának bizalmas levelét VII. Eduard királyhoz, amelyben kifejti: a brit flotta négyszer erősebb a németnél, “ám ezt nem szeretnénk világgá kürtölni.” (184. old.) A Titkos Elit tagjai tehát tisztában voltak a Németország lejáratására terjesztett hírek valótlanságával, ez azonban őket egyáltalán nem zavarta. Minden eszközt kihasználtak arra, hogy félelmet és haragot keltsenek Németország iránt. A szerzők szerint a briteknél valóban sikerült is beindítani az ún. “félelemfaktort”.

“Az emberek tényleg elhitték, hogy lehetséges, sőt valószínű a német támadás.”

– állapítja meg a skót szerzőpáros. (202. old.)

Az 1910 májusában elhalálozott VII. Eduardot V. György váltotta a trónon, ez azonban nem jelentett változást Titkos Elit rejtett politikai aknamunkájában, sőt ekkor már a franciákra is egyre jelentősebb nyomást gyakoroltak. Ezzel magyarázható, hogy Alexandr Izvolszkij lett Oroszország párizsi nagykövete, aki Raymond Poincaré miniszterelnökkel és külügyminiszterrel karöltve mindent elkövetett a háború mielőbbi kirobbantása érdekében.

A nevezett francia politikus 1912-ben például nyíltan kifejtette Izvolszkij előtt: Oroszország használjon ki valamilyen megfelelő balkáni incidenst egy nagy összeurópai háború kirobbantására. Ösztönözzék a szerbeket összeesküvésekre, sőt merényletekre a Monarchia magas politikai tényezői ellen, mivel egy nagy háború kiprovokálása angol, francia és orosz szempontból igencsak kívánatos lenne. (Vö.: Popély Gyula: Száz évvel egy nemzetgyilkossági kísérlet után. In: Muravidék 33-34., 2020., 7. old.)

A szerzőpáros megállapítása szerint Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter “eladta lelkét a Titkos Elitnek”, és visszavonhatatlanul elkötelezte magát a francia revanspolitika, valamint a Németország elleni háború mellett. (282. old.) Biztosította Izvolszkijt, hogy “Franciaország fegyveres támogatást nyújt Oroszországnak, amennyiben az háborúba bonyolódik az Osztrák-Magyar Monarchiával és Németországgal”. Szazonov orosz külügyérhez intézett levelében a nagykövet azt fejtegette, hogy a francia miniszterelnök mostanában leginkább amiatt aggódik, hogy úgymond “a németek békét akarnak”. (283. old.)

A németgyűlölő Poincarét 1913 februárjában – a Titkos Elit nyomásának köszönhetően – Franciaország elnökévé választották. A szerzőpáros szerint ezáltal “Európa sorsa megpecsételődött”. (287. old.) A továbbiakban kifejtik:

“Raymond Poincaré értékes befektetésnek számított a Titkos Elit számára. (…) kész volt nyugtalanságot kelteni a Balkánon és a válságot kihasználva európai háborút provokálni”. (289. old.)

A tízes évek elején sajátos módon a USA-ban is a Titkos Elit befolyása alatt álló pénzhatalom kezébe került a politika irányítása. A szerzőpáros nyíltan felhívja rá a figyelmet, hogy bár 1912-től Woodrov Wilson volt az államok elnöke, de Edward Mandel House személyében egy Angliában nevelkedett “sötét alak” állt mellette, ellenőrizve az elnök minden lépését. A pénzügyi hatalom pedig az USA-ban is egyre inkább a Titkos Elit támogatását élvező pénzoligarchák – a Morgan, a Rockefeller és a Rothschild házak – birtokába került. Wilson elnök egyértelműen az ő bábfigurájuknak minősült. (310-313. old.)

A Titkos Elit ekkorra már egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Balkánon kell próbálkozni egy összeurópai háború kiprovokálásával, elvégre itt tapasztalható leginkább a háborús feszültség. E térségben főleg Oroszország volt érdekelt a viszonyok felforgatásán, de mellette az angol ügynökök is szították a helyzet elmérgesedését. Mind az oroszok, mind a Titkos Elit a szerbeket tartották a legalkalmasabb faltörő kosnak e művelet lebonyolításában.

Szerbiában ekkoriban – a szerzőpáros megállapítása szerint – az orosz nagykövet volt a helyzet tényleges ura. Sem a király, sem a miniszterelnök nem hozott döntéseket az ő jóváhagyása nélkül. A szerzők találóan állapítják meg róla:

”Szerb maffiózókból, orosz kollaboránsokból, összeesküvőkből és cselszövőkből álló viperafészket hozott létre maga körül, amely tüzet rakott a puskaporos hordó alatt és a robbanáspontig hevítette azt.” Megállapításuk szerint ezek a gátlástalan emberek még mindig „nem foglalták el a történelemben az őket megillető helyet: a szemétdombot”. (319. old.)

A Balkánon 1912-ben, majd 1913-ban egymás után két háború is lejátszódott, amelyekbe azonban sem Németországot, sem a Monarchiát nem sikerült belerángatni. A szerzőpáros megállapítja:

“Minden eshetőségre felkészülve Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország riadókészültségben állt. A hatalom sötét folyosóin Londonban, Párizsban, Szentpéterváron és Európa többi fővárosában azt a kérdést mérlegelték, vajon ez alkalommal kitör-e az általános háború. Szakadatlanul folytak a francia és az orosz katonai előkészületek. (…) Az Egyesült Királyságban a sajtó már az előző évtized nagy részét arra használta, hogy felkészítse a brit közvéleményt a háborúra. A Balkán iránti közöny álarca mögött felkészülten álltak a brit háborús uszítók.” (332. old.)

A Titkos Elit fokozatosan rájött: egy Németországgal szemben kiprovokálandó háborúhoz az Osztrák-Magyar Monarchián át vezet az út. A térségben tehát egy olyan súlyú incidensre lenne szükség, amely a Monarchia számára megemészthetetlennek bizonyulna. Az angliai Titkos Elit, valamint a francia szabadkőművesség sugallatára – orosz közreműködéssel – megszervezték hát a szarajevói merényletet. 1914. június 28-án szerb terroristák Bosznia-Hercegovina fővárosában meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceg-trónörököst, valamint annak feleségét. A merényletet követően – egy hónap diplomáciai hezitálás után – 1914. július 28-án kitört az antanthatalmak által már évek óta hőn óhajtott háború, amelyet napokon belül sikerült világméretű konflagrációvá terebélyesíteni.

A Titkos Elit tehát elérte nagyszabású célkitűzését: sikerült háborúba rángatnia mind Németországot, mind nagyhatalmi szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Kezdetét vette egy több mint négy éven át tartó öldöklő küzdelem, amely a központi hatalmak vereségével, illetve a Szövetséges és Társult Hatalmak győzelmével végződött. Az 1918 nyaráig voltaképpen kétesélyes háborús mérkőzést az USA beavatkozása döntötte el az antant javára. Teljesült a Titkos Elit ördögi terve: Németország és szövetségesei tönkrezúzása.

A legyőzött Németországgal aláíratott békeszerződés 231. cikkelye pedig még a következő hazug és megszégyenítő állítást is elfogadtatta a vesztesekkel:

“A szövetséges és társult kormányok megerősítik, Németország pedig elfogadja, hogy ő és szövetségesei felelősek mindannak a vesztségnek és kárnak az okozásáért, ami a szövetséges és társult kormányokat, illetve népességüket érte annak következtében, hogy Németország és szövetségesei agressziója miatt háborúzni kényszerültek.” (497. old.)

A Titkos Elit szellemi örökösei még napjainkban is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne derüljön fény a Nagy Háború genezisére, valamint a Világ felforgatásának és tönkretételének okaira, illetve okozóinak kilétére. Végezetül kijelentjük, hogy egyetértve a szerzőpárossal, mi is valljuk az általuk megfogalmazott tételt:

“Az első világháborúval kapcsolatos propaganda, hazugságok és agymosás egy évszázada után a kognitív disszonancia miatt kényelmetlenül érint bennünket az igazság, hogy brit és amerikai befolyásos iparmágnások és pénzemberek által támogatott önjelölt angol fajvédő hazafiak szűk, társadalmilag kiváltságos csoportja idézte elő az első világháborút. Végső soron ennek a londoni Titkos Elitnek az eltökéltsége volt, hogy szétzúzza Németországot és átvegye az irányítást a világ felett.” (510. old.)

Köszönettel tartozunk Szakács Árpádnak, a Kárpátia Stúdió Könyvkiadó tulajdonosának a hatalmas mű magyar nyelvre fordíttatásáért és megjelentetéséért. E tettével hatalmas szolgálatot tett nemcsak a tudományosságnak, de egy több mint évszázados hazugság és rágalom leleplezéséhez is jelentős mértékben hozzájárult.

Nem is olyan régen az egyik közösségi oldalnak nevezett platformon egy Mors Triumphalis elnevezésű "jelenséggel" találkoztam. A “jelenség” mögött egy ember van, aki gondolkodásra használja a fejét, szemben azon “diplomások” 99 százalékával, akik éveket, évtizedeket tanulnak, de annyi tudás sem szorult a fejükbe, ami egy eredeti, két mondatból álló gondolat megfogalmazására elég lenne. Szép példa erre a Covid-terror időszaka, amikor értelmiségünk színe java, a keresztény egyházak papjait is beleértve, visongva rohant a vakcinák felé, magával sodorva rengeteg jóhiszemű embert, akik azt gondolták, a tanult főknek kinéző egyének tényleg képesek gondolkodni, a mai keresztény egyházak valóban Istent szolgálják.

Mors Triumphalis nemcsak egy gondolkodó, hanem az egyik legeredetibb elme, akivel valaha is találkoztam. Nemsokára be fogom mutatni Önöknek személyesen is. Nemrég, hozzám hasonlóan saját substack-csatornát hozott létre, javaslom, hogy feltétlenül iratkozzanak fel az oldalra, megéri.

Amikor megjelent A Titkos Elit című könyv, az elsők között postáztam egy példányt “Mors Triumphalisnak” is. Úgy éreztem, az elmúlt száz év egyik legeredetibb, legjobb történelemkönyvének ott a helye az egyik legjobb, legeredetibb gondolkodó könyvespolcán. És ha már így alakult, Mors Triumphalis nemrég egy írást küldött. Ebben azokat a benyomásait jegyezte le, amelyek a könyv elolvasása során fogalmazódtak meg benne. Az alábbiakban ezt osztom most meg Önökkel is, fogadják sok szeretettel.

Tisztelettel:

Szakács Árpád

Most pedig jöjjön a szemüveg, amin keresztül másként látjuk a világot…

Manapság az emberek egy jelentékeny része érzi úgy, hogy valami nem stimmel a körülöttük lévő világgal. A mindennapi tapasztalat szöges ellentétben áll azzal, amit egész kicsi gyermekkortól kezdve megtanítottak nekik arról, hogy miként „mennek a dolgok”. Egyre több ember fejébe férkőzik be a gondolat, hogy a világ, amelyben élünk, nem az, aminek látszik. Mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy azok a keretek, melyek között megpróbáljuk értelmezni a világ működését és a benne lévő történéseket, nemcsak, hogy alkalmatlanok a valóság leírására, de olyan pszeudoelvekre épülnek, amelyek szándékosan egy láthatatlan börtön-mátrix rideg falai közé zárják az emberi tudat működését.

A posztmodern szirének éneke egyre kevésbé tudja elhitetni a tömegekkel, hogy jelenünk az emberi fejlődés csúcsa, minden világok legjobbika. Napról napra egyre erőteljesebben feslik le a demokrácia groteszk álarca, és egyre többen ébrednek tudatára annak, hogy a politika, a gazdaság, a tudomány és a kultúra nem töltik be a nekik szánt eredeti funkciót, napjainkra pedig szó szerint az emberiség ellen működnek, vazallusukká és cinkosukká téve az értelmiség többségét.

A jog eltiporja az igazságot, a gazdaság kifosztja az embereket, a művészet megront és lealacsonyít, az élelmiszeripar megmérgez, a gyógyszeripar megbetegít, az oktatás elbutít és alkalmatlanná tesz, a média manipulál, hazudik és félrevezet, a politika pedig ezek cselédjeként mindenhez asszisztál.

A kevés kivételt a rendszer tökéletlen működése teszi lehetővé, de ezekben a percekben is gőzerővel dolgoznak a hibák kiküszöbölésén.

Sajnálatos módon minden intuitív ébredés ellenére a nagy tömegek még mindig a fősodratú tudatipar infúziójára kötve léteznek, és abból „táplálkoznak”. Nincs min csodálkozni, ugyanis a jelenlegi rendszer több száz éven keresztül, mérnöki precizitással lett felépítve, kihasználva a létező összes emberi gyengeséget és gyarlóságot.

A legtöbb ember számára a valóság az, amit a mindenkori titkos elit számukra valóságként prezentál.

Amikor sok-sok nemzedék éli le az életét egy álvalóságban, akkor iszonyú nehéz rádöbbenni arra, hogy a dolgok valójában nem ott és nem úgy dőlnek el, ahogy ők azt teljes meggyőződésből hiszik. Nemcsak egy életet, hanem életek sokaságát lehet leélni egy kollektív hazugságban.

A felvilágosodással beköszönő szellemi sötétség rengeteg olyan babonát hozott magával, amelytől az emberiség többsége azóta sem tud szabadulni: népszuverenitás, demokratizmus, szakadatlan fejlődés, egalitarizmus, az ész és a tudományok abszolutizálása, ateista materializmus stb.

Az illegitim okkult erők vizsgamunkája a nagy francia szabadkőműves forradalom volt, ahol a felvilágosodás diabolikus, ám első látásra rendkívül vonzó tanai először valósultak meg a gyakorlati élet síkján. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál. Az első három hamis kinyilatkoztatás, tulajdonképpen az utolsó tételben, a halálban manifesztálódott és a terror képében nyilvánult meg; a „szabadság” ellenségeire kegyetlenül lesújtott a „tényellenőrök” guillotine-ja.

A forradalom legkártékonyabb ördögi vívmánya a népfelség elvének hamis mítosza, vagyis az, hogy minden politikai hatalom a tömegektől (néptől) származik.

Tulajdonképpen ez a mai napig tartó babona az, ami betonbiztos uralmat garantál azoknak, akik egy láthatatlan hatalmat húztak fel a népek és az uralkodók feje felett. Ez a mai napig tartó mítosz egy mentális gátként működik a nyugati civilizáció emberében, mivel elképzelhetetlennek tartja, hogy maga ellen összeesküdjön. Azt meg pláne, hogy ez másutt is így működne.

A valóság viszont az, hogy van egy erő, amely évszázadok óta menetel előre, és amelynek a tételezése nélkül nem lehet megérteni a történelmet.

A pénz- és a politikai hatalom tagadhatatlanul évről évre brutálisabban koncentrálódik, meghatározott célok mentén fejti ki hatását, és az emberiség ellen működik.

A brutális túlerő ténye kétségtelen, de ne felejtsük el, hogy az ember soha nem lett magára hagyva, akármennyire kilátástalannak, igazságtalannak és nyomorúságosnak tűnik is a helyzet. Isten nem hagyja el az embert, legfeljebb fordítva. A börtön-mátrix falai bár áthatolhatatlannak látszanak, ledöntésük nem lehetetlen feladat, és erre kiváló bizonyíték Gerry Docherty és Jim MacGregor szerzőpáros mesterműve, A Titkos Elit, amely betekintést enged ezen rejtélyes történelmi erő működésébe, és gigantikus faltörő kosként zúzza porrá e mátrix egyik elpusztíthatatlannak hitt bástyáját, az első világháború eredetének hazug mítoszát.

A két független skót kutató több évtizedet áldozott az életéből arra, hogy az akadémista történettudomány erőszakos és alaptalan dogmáival szembeszállva, a történelem feneketlen sötét mélységéből a felszínre hozza az első világégés kirobbantásának valódi indítékait.

Az eredeti mű 2013-ban jelent meg angol nyelven, viszont pár hete a Kárpátia Stúdió könyvkiadónak köszönhetően végre a magyar nagyközönség is megismerheti, anyanyelvén olvashatja minden idők egyik legfontosabb könyvét, a valódi történettudomány magnum opus-át, A Titkos Elitet.

A hivatalos dogmákkal ellentétben Gerry Docherty és Jim MacGregor művének a főtétele, hogy nem Németország robbantotta ki az első világháborút, hanem egy Londonban székelő, nagyhatalmú férfiakból álló titkos szövetség. Ezt a tételt a szerzőpáros több száz oldalon keresztül, források és adatok tömkelegével, számtalan bizonyítékkal támasztja alá; pengeéles logikával, tudományos igénnyel megírva, ráadásul lebilincselően izgalmas és olvasmányos stílusban.

A mű közel harminc fejezetre oszlik, menet közben szembe tudunk nézni A Titkos Elit és csatlósainak arcaival, a függelékben pedig kiváló ábra szemlélteti a titkos hálózat összefonódásait és kapcsolatrendszerét. Nem mellesleg minden fejezet végén találunk egy pontokba szedett világos összefoglalót az adott rész tartalmáról, amit én személy szerint rendkívül hasznosnak találtam.

Amit a könyvből biztosan meg lehet tudni:

• Az első világháborút megelőzően létezett – és mind a mai napig létezik – egy államok feletti titkos szövetség, amely olyan nagyhatalmú emberekből állt, akik képesek voltak saját akaratuk szerint formálni a történelem menetét.

• Ez a titkos szövetség a Brit Birodalomban székelt, de hálózata az egész világra, így a konkurens birodalmakra is kiterjedt.

• Ez a hálózat képes volt ellenséges hatalmakat szövetségre léptetni, birodalmakat a saját érdekük ellen fordítani, különböző hatalmakat egymás ellen kijátszani.

• A 19. század végén a felemelkedő Német Császárság konkurenciát jelentett A Titkos Elit számára, mivel azt még nem hajtotta uralma alá.

• Ez a titkos szövetség több évtizedig szervezte a Németország elleni háborút.

• A németeket számtalan esetben, a lehető legalávalóbb módon provokálták és próbálták háborúba rántani, kizárólag a császár és német elitek hidegvérén múlott, hogy egy darabig még el lehetett kerülni a világégést.

• A Titkos Elit gátlástalanul zsarolt, gyilkolt vagy fizetett le bárkit, aki az útjában állt.

• A Titkos Elit bármit képes volt megtenni a világhatalom elérése érdekében, semmi nem volt elég drága számára.

• A Titkos Elit hálózata uralta valójában a brit külpolitikát, a hadsereget, a médiát, a kormányt és az oktatást is. Még a brit uralkodók is nekik dolgoztak.

• Ez az érdekszövetség valójában nem kötődik egyetlen nemzethez vagy izmushoz sem, ezeket csak felhasználja, kizárólag a saját érdekeihez lojális.

Azt már csak én teszem hozzá, hogy ez a titkos hálózat semmisítette meg Európa összes tradicionális birodalmát, beleértve szövetségesét, a cári Oroszországot, illetve a gazdatestként használt Brit Birodalmat, amely az első világháború után végzetesen meggyengült, a második után pedig fel is bomlott. A Titkos Elit pedig átrakta a székhelyét a háború által gigantikus szörnyeteggé növekvő Egyesült Államokba.

Nekünk, magyaroknak pedig már csak Trianon miatt is kötelező olvasmány A Titkos Elit, mivel nemcsak Németország háborús agresszor szerepét semmisíti meg a mű, hanem az évszázadnyi trianoni hazugsággyárat is porig rombolja.

Történelmi igazságtétel, hogy a skót Scotus Viator propagandista korabeli aljas hazugságai alól - miszerint a Monarchia a népek börtöne – pont két skót hazafi szabadítja fel - remélhetőleg magyarok tízezreinek a tudatát.

A címmel kapcsolatban némi magyarázattal szolgálok. Napjaink másik megdönthetetlennek tűnő mítosza, hogy a liberális demokrácia az emberiség számára az egyetlen üdvözítő út. A liberalizmus klasszikusainak a kettős mércét és azt a betegesen álszent képmutatást hívom, amivel ez az ideológia szégyentelenül operál.

A liberalizmus egy merő blöff, egy bunkósbot, amivel A Titkos Elit a világot leigázta.

Tömeggyilkosok és szélhámosok ideológiája, akik magukra nézve egyáltalán nem tartják kötelezőnek a liberalizmus elveinek (vagy inkább elvtelenségeinek) a betartását, a naiv tömegek pedig nem látják az ellentmondást. Bárhol, bárkivel gátlástalanul lepaktálnak, elég csak a kommunistákkal való második világháborús frigyükre, majd az azt követő tudatos történelemhamisításra gondolni.

Legkésőbb napjainkra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az összes modern ideológia, így a liberalizmus sem tud nem totalitárius lenni. Mára kizárólagossá tette önmagát, halálos áldozatainak a száma pedig meghaladja a több tízmilliót. Az első két világháborút, valamint a jelenleg zajló harmadikat is a liberalizmus nevében, a szabadság és a tolerancia égisze alatt szervezték meg és robbantották ki. Ennek az ideológiának a propagandagépezete vett rá milliókat arra, hogy olyan ügyekért haljanak meg, amelyeknek valódi kilétéről fogalmuk sem volt. Nem a szabadságot vitték el a világba, hanem a terror szabadságát.

Visszatérve a műre.

A Titkos Elit elolvasása és megértése olyan képességekkel vértez fel, mint az Elpusztíthatatlanok című John Carpenter klasszikus főszereplőjét az a szemüveg, amelyet ha felvesz, akkor meglátja a valóságos valóságot, és egy csapásra megérti, hogy mi zajlik a színfalak mögött.

Velünk is pontosan ez történik: egyből világossá válik, hogy a jelenlegi háborús pszichózisban tomboló európai (liberális) elit nem őrült, csupán parancsot hajt végre.

A covidizmus nem egy semmiből előbukkanó, sosem látott pusztító járvány, hanem egy éveken keresztül tervezett tömeggyilkosság-sorozat volt. Zelenszkij nem egy hős nemzetvédő, hanem az Ukrajnának csúfolt CIA-bábállam véreskezű strómanja, Putyin pedig ugyanúgy elkötelezett híve az ENSZ Agenda 2030-nak, mint az atlantista NATO-hiénák. Nem fogjuk többet elhinni, hogy a világ legjobb titkosszolgálata nem tudott az október 7-i támadásról. Nem fogunk többet bedőlni a világméretű tömegmanipulációknak és a gyűlölethadjáratoknak.

Egy olyan korban luxus nem tudni a könyvben szereplő információkról, mikor szó szerint az életünk múlik a megfelelő tudással felvértezett szemléleten.

Összességében A Titkos Elit továbbgondolásra és továbbkutatásra kell hogy sarkaljon minket, még akkor is, ha egyszer eljutunk majd arra a pontra, amikor a szálak már átnyúlnak a metafizika birodalmába.

Mert, aki nem ismeri a múltat, az kiszolgáltatott a jelenben, és fogolyként kell élnie a jövőben.

Túlzás nélkül állíthatom, történelmi alapmű Gerry Docherty és Jim Macgregor A Titkos Elit című könyve, minden ember polcán ott a helye, aki keresi az igazságot, érteni akarja a világ történéseit, azokat a folyamatokat, amelyeknek mindannyian részesei vagyunk. Rengetegen érzik, hogy a "hivatalos" magyarázatokkal valami nem stimmel, ennek is köszönhető A Titkos Elit rendkívüli sikere: két hónap alatt már az 5. újranyomásnál tart, ami szinte példátlan a történelmi vonatkozású könyvek világában, főleg a mai időkben. Tehát ez is nyilvánvaló bizonyíték, hogy sokan érteni akarják a világ eseményeit. A kötet egy konkrét eseménysorozaton, az “első világháborúnak” nevezett konstrukció “csináltsága” rejtett mélyszerkezetének feltárásán keresztül mutatja meg miként is „működik” a világ. A titkos elit létezésének már a feltételezése is halálos gondolat-bűn a világot szellemi rabságban tartó szuperstruktúra számára, így a szerzők tudása és bátorsága példaadó lehet mindenki számára.

A világ “nem létező” (vagyis saját létüket is tagadó) urai azt állítják, hogy a világot nem irányítja senki, a világ dolgai “csak úgy” spontán módon alakulnak. Ha ez így lenne, akkor a világban a véletlen uralkodna, de vajon lehet-e a “véletlen műve”, ha mindig mindenütt ugyanazok a mintázatok ismétlődnek?

Például lehet-e a véletlen műve, hogy az első, a második és a most elindított harmadik világháborúban a legfőbb stratégiai cél a két nagy kontinentális hatalom, a német és orosz birodalom egymás ellen uszítása, hogy minél súlyosabb konfliktusok során rendszeresen és kölcsönösen földig rombolják egymást.

És lehet-e a véletlen műve, hogy ezt a világtengerek feletti uralomra épülő angolszász globális szuperstruktúra titkos elitjei “konstruálják”. A mű bizonyítja, hogy ez nem összeesküvés elmélet, hanem gyakorlat.

A Titkos Elit című kulcsfontosságú könyvet a Kárpátia Stúdió online könyvesboltjában tudja megvásárolni. Ezzel támogatja a lényeglátó új könyvek megjelenését.

Igazságkereső könyvcsomagunk lényeglátó emberek számára:

Bátor vállalkozás a neves svájci történész, Daniele Ganser USA - A gátlástalan birodalom című könyve, mert egészen a genezistől próbálja feltárni a USA nevű konstruált valóság sötét történelmi mélyszerkezetét. Kiderül belőle például, hogy nem véletlenül vált egyre gyakrabban használt kifejezéssé az angolszász politológia fogalomkészletében a “manufactured” és az “engineered”, mert a világot irányító amerikai birodalom “globális valóságipari művei” ma már tetszés szerinti hamis valóságok ketrecében tárolják a világot, és ez nem minden előzmény nélkül alakult így, hanem avatott kezek által “csinálva” lett. (Talán ez a szándékos magyartalanság fejezi ki hangulatilag a “manufactured” lényegét).

Kiderül a könyvből, hogy Amerika bűnben fogant, Európa minden szellemi veszélyes hulladékát (vallási megszállottakat és/vagy gátlástalan kalandorokat, rablólovagokat) egyetlen szocio-kulturális fegyverré konstruálták, amely aztán a későbbi birodalom rejtett hatalmi talapzatának szellemi építőelemévé vált.

Innen egyenes út vezet a mai amerikai birodalomig, amely már egy olyan planetáris parazita, amely saját nemzetállamát is csak kifosztható erőforrás-mezőnek tekinti. A szerző következtetése így nem lehet más, mint az, hogy e parazita nagyon mély szellemi fordulat nélkül a világot is elpusztítással fenyegeti.

Az USA - A gátlástalan birodalom című kiemelten fontos könyvet a Kárpátia Stúdió online könyvesboltjában tudja megvásárolni. Ezzel támogatja a lényeglátó új könyvek megjelenését.

Igazságkereső könyvcsomagunk lényeglátó emberek számára:

A Titkos Elit című könyv nem csupán egy olvasmány, hanem egy ablak a világot irányító rejtett erők megértésére. Ez a könyv egy remekmű – jelentette ki Drábik János. A globális hatalmi rendszerek és hálózatok legjelentősebb magyarországi kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy A Titkos Elit elolvasása “lehetővé teszi, hogy reálisan lássuk azt, ami ma a világban történik” mivel ma is ugyanazok az erők mozgatják a szálakat, mint amit Gerry Docherty és Jim MacGregor feltárt. Drábik kifejtette: a két szerző ugyanazon az úton haladt, mint amit Carroll Quigley, a világhírű történész ajánlott, aki két vaskos kötetben fedte fel a nemzetek feletti globális erőrendszer polipcsápjait.

Gerry Docherty és Jim MacGregor abból a motivációból indultak ki, hogy amit elhallgatnak, azt meg kell mondani az embereknek – hívta fel a figyelmet Drábik János. Hozzátette: “Ezt a hatalmat meg kell ismerni. És ennek a hatalomnak a megismerése akkor vezet jó irányba, ha kézbe vesszük a Titkos Elit című könyvet”.

Drábik János azt is elmondta:

“Felbecsülhetetlenül értékes munkát végzett az a kiadó, amely ezt a hatalmas feladatot felvállalta, és én mivel átnéztem a könyvet, kijelenthetem, minőségi munkáról van szó, nagyon jó a fordítás, vagyis a fordítónak is jár elismerés. Ez egy jó munka.”

Drábik János arra is felhívta a figyelmet, hogy:

“Ez a könyv tele van cáfolhatatlan bizonyítékokkal. Tehát ezek után már nem szabad azt mondani, hogy a világot a megválasztott és a népnek, a választóknak felelősséggel tartozó emberek irányítják, mert azok egy színjátékot játszanak.”

Drábik hangsúlyozta:

“Az embereknek meg kell tanulniuk önállóan gondolkodni. Az emberek akkor fogják megérteni az igazságot, ha ilyen könyveket tanulmányoznak. És nem csak erről van szó. Közérthető nyelven van megírva, olvasmányos, és úgy segíti a mai világ összefüggéseket megérteni, hogy szinte nélkülözhetetlen. Tehát én azt állítom erről a könyvről, hogy ez nélkülözhetetlen. Nekem öröm volt kézbe venni, és ezt az örömet kívánom mindenki másnak. Nagyon örülnék, ha minél több tájékozódni akaró magyar honfitársam kézbe venné ezt a könyvet, mert aki kézbe vette, az el is fogja olvasni.”

A Titkos Elit c. könyv a Kárpátia Stúdió könyváruházban megvásárolható, a kötet a keddi megjelenés után kerül postázásra:

Igazságkereső könyvcsomag lényeglátó emberek számára:

Miben tud Ön segíteni?

Amennyiben úgy érzi, írásaink segítenek Önnek tisztábban látni a világban történő eseményeket, kérem, küldje tovább a hírlevelünket ismerőseinek. A megnyitott üzenetnél kattintson arra, hogy “Továbbítás”, és a Címzett mezőbe írja bele azoknak az e-mail címeit, akikről azt gondolja, az adott információ érdekelheti, érintheti. A Substack egy remek blogfelület, de az életünket uraló hatalmas információdömpingben nehéz eljutni azokhoz, akik számára egy-egy bejegyzésünk segíthet a lényeglátásban. A megosztáshoz kattintson az alábbi Share (Megosztás) gombra és a felugró ablakban válassza ki a platformot. Köszönjük!

Share Kárpátia Stúdió Könyváruház

Amikor néhány hónappal ezelőtt a 15 éves Kárpátia Stúdió, a saját könyvkiadóm romjait szemléltem, hasonlót éreztem át, mint amikor valaki a saját keze munkájából a tégláról-téglára felépített elpusztult házának a szétmállott maradékai között szemléli az üszkös maradványokat.

A kizárólagos terjesztőm, a Pult Kft. csődje lehetetlen helyzetbe hozott, konkrétan derékba törte az elmúlt években igen jelentős szintre fejlődött szellemi műhelyt, a Kárpátiát. 2020 óta menetrendszerűen sikerült évi 20-25 kiváló könyvet megjelentetni, és úgy nézett ki, ez így is marad.

Aztán jött az, amit alig akartam elhinni, a terjesztő csődje, ami kihúzta az pénzügyi talajt a kiadó alól. Nemcsak a jövő vált köddé, hanem a jelen is riasztó hangokat adott, ugyanis azoknak az anyagi terheknek a hullámai is elkezdték borogatni a hajónkat, amelyek az előkészítés alatt álló könyvekkel voltak kapcsolatban.

Ennél már csak az a helyzet volt komikusabb, amikor a kiszámlázott, de be nem folyt pénzek megjelentek nyereségként a céges beszámolóban. Papíron irigylésre méltó helyzetben voltam, miközben hónapokon keresztül annyi pénz sem volt a cég számláján, hogy egyszer megtankoljam az autót. Nesze semmi, fogd meg jól...

Viszont, ami mindennél nehezebb volt, szembe kellett néznem önmagammal. A helyzet azért alakult ki, mert a terjesztő átvert. A cégvezetés a végletekig kihasználta a jóhiszeműségemet, majd szó nélkül eltűntek, mint fekália a gazban. Mindkét érintett megérdemli, hogy leírjam becses nevüket: Milus Péter és Szy György. Mindezek ellenére mégsem rájuk haragudtam, hanem magamra. Az a helyzet, hogy el lehetett volna kerülni ezt az egészet, ha nem hagyom, hogy mindenféle tündérmesével szédítsenek. Nehéz volt ezzel szembesülni, de az volt az igazság, hogy az első számú felelős én voltam. Ebből adódott, hogy a helyzetet nekem is kellett megoldani. De hogyan?

És akkor még a további két megsemmisítő erejű bomba nem is csapott be, de már úton volt, csak nem tudtam róla. Kezdjük az elsővel.

A kiadói romokon maradt némi erő: a korábban kiadott könyvek, amelyek értékesítése anyagi hátteréül szolgálhat a krízis felszámolására. Számos – divatos szóval élve – sikerszerzőnk van Borvendég Zsuzsannától Raffay Ernőig. Csak fékezni kell a kiadásokat és megvárni, amíg a készlet forgótőkévé alakul át, egy év kihagyás után mehet tovább az új könyvek kiadása. Ezt gondoltam, és hibátlan tervnek tűnt, csakhogy pont erre számított a könyvterjesztés majdnem 100%-át uraló kör is, amely az elmúlt 15 évben megtűrt ugyan a rendszerében, de ahol csak lehetett, blokkolta a könyveink elérését. Természetesen ideológiai okok miatt. Szóval, egyszer csak kiderült, az időközben magyar nemzeti zsidó-keresztény hálózattá vált terjesztő és a szigorúan gyurcsányista balliberális kör egyszerre zárt ki a rendszerből. Még egyszer jelzem: egyszerre. Hát nem érdekes? Én értettem. Kérdezni még szabad volt, és a szokásos cinikus válasz sem maradt el: nincs érdeklődés a könyveinkre.

Hát persze, nyilván ezért kell folyamatosan újranyomni a régebbi könyveinket is, mert nem érdekel senkit, és nyilván 3 év alatt 6 kiadást és 17.000 példányt azért jelentettünk meg például A Hálózat pénzéből, mert senki nem vette. És nyilván például reklám nélkül azért szorították ki éveken keresztül Borvendég Zsuzsanna és Raffay könyvei a sikerlistákról az agyonsztárolt balliberális történészeket, mert senki nem vette a könyveiket.

Nem folytatom, persze, hogy nem ez volt a lényeg, mármint, hogy nem keresik a könyveinket. Végre itt volt az alkalom, amikor a baloldali és a jobboldali sakáltanya úgy érezte, végezhet egy olyan kiadóval, amely nem illik bele a képbe. Magyarán, ha kiraknak a terjesztők, az árukészlet egy fabatkát sem ér, legyen annak papíron akármilyen értéke. Ha nem tudod eladni, akkor csak hulladékpapír értéke van a legértékesebb könyvnek is. Ennek a lépésnek egy célja volt: a Kárpátia teljes ellehetetlenítése.

Semmi gond – képzeltem én – , megszoktam már a nehézségeket, saját kézben lévő eladási rendszert hozok létre, és azt az árrést, amit a terjesztők nyúlnak le, átengedem a vevőknek. Ekkor jött a második rakétacsapás: törvényt hoztak a könyvek árkötöttségére, vagyis legfeljebb 10 százalékos kedvezményt adhatok a 2024. október 1-je után megjelent könyvek árából a vevőknek.

Azért valljuk be, rend van ebben az országban: amikor például a bankok kénye kedve szerint rabolják ki a magyarokat, a magyar emberek nemzeti kormánya széttárja a karját, abban tehetetlen. Viszont abban határozottan tudott lépni, hogy milyen kedvezményt lehessen adni a könyvekre. Hát nem csodálatos?

Természetesen ennek is megvan a mögöttes oka. A hazai könyvterjesztés az elmúlt 15 évben lényegében néhány fehérgalléros könyves cápa kezébe került, ezalatt a független hálózatokat tönkretették, a könyves kisvállalkozásokat ellehetetlenítették, a kiadók döntő többségét vagy megvették a nagyok, vagy tönkretették őket, ezáltal a terjesztést koncentrálták: azaz teljes ellenőrzés alá vették, esetleg együttműködésre kényszerítették. Ma Magyarországon megjelenhet bármi, de az a “bármi” nem juthat el az olvasókhoz, még a könyvtári rendszerben sem. Aki ezekkel szembemegy, azt ellehetetlenítik, kiszorítják, tönkreteszik. Ennek rengeteg oldalát megéltem. Könyveink a médiában tiltólistán vannak, a közösségi oldalakon cenzúrázva, korlátozva, minden más térben elhallgatva.

Mindezek ellenére mára a saját kiadóm, a Kárpátia Stúdió lett az egyetlen olyan nagy hatósugarú szellemi műhely, amely képes volt talpon maradni mind a jobboldali, mind a baloldali álcába bújtatott szellemi diktatúra orkánjával szemben. Van még pár próbálkozó, de azt a széles spektrumot, ami a Kárpátia lényege, nem tudta elérni senki. A félreértések elkerülése miatt jelezném, ennek nem örülök, ez sajnálatos dolog, mert több tucat Kárpátiához hasonló kiadóra lenne szükség Magyarországon.

És itt térnék vissza az árkötöttséggel kapcsolatos törvényhez. Kinek jó az, ha csak 10%-os kedvezményt adhatok egy könyvre a kiadói könyvesboltban? Hiszen láthatják, a magyar nemzeti zsidó-keresztény kormány így gondoskodik rólam, hogy még több pénz maradjon a kiadónak. Jobban tudják, mi a jó üzleti modell, mint én. Én ugyanis ehhez hülye vagyok. Nekünk, független kiadóknak akarnak segíteni. Ki az, aki nem látja ezt át?

Csakhogy ez a segítség olyan, mint a viccben, amikor a sánta megkapja a jó tündértől a púpot is ajándékként. Ugyanis a cápák által uralt és ellenőrzött könyves vizeken csak azok a kishalak úszkálhatnak, akiket beengednek a területre. Ha pedig beengednek valakit, az október 1-je után azonnal zsákmányállattá válik, teljesen ki van szolgáltatva a cápák kénye kedvének, és még azt az előnyt is elveszíti, ami eddig megvolt: a kiadó a saját vevőit anyagi előnyben részesíti, ami mindenkinek jó, a kiadónak és az olvasónak is. Ehelyett a cápák elviszik az olvasót a nagy hálózat sokkal gazdagabb kínálatával, ahol más, régebbi könyvekre még nagyobb kedvezményeket kaphat, és már semmilyen olyan előnye nem marad egy kis kiadónak, ami eddig megvolt. Magyar nemzeti zsidó-keresztény felhatalmazással: sakk-matt a cápák javára.

Ha én mégis az október 1. után kiadott könyvekre 10%-nál nagyobb kedvezményt adnék, azonnal eljárást indítana ellenem a Gazdasági Versenyhivatal, mert veszélyeztetném a Libri, Bookline, Líra által uralt piacot. Igen, jól értik, a magyar nemzeti zsidó-keresztény törvényi felhatalmazással a Libri, Bookline, Líra bármit megtehet velem szemben, kizárhat, korlátozhat, de én nem adhatok nagyobb kedvezményt a vevőknek – ami az életben maradásom záloga – , mert azzal veszélyeztetem a Libri, Bookline, Líra piaci pozícióját. Ez az a kivégzési módszer, amikor akasztás előtt kerékbe törnek, majd főbe lőnek. Kérem szépen: ez a vegytiszta zsidó-keresztény erkölcsi morál.

Tehát október 1-je után a csőd szélén táncolva, ilyen háttérrel vágtam bele a sokak által már eltemetett Kárpátia újraélesztésébe.

Több tanácsot is kaptam, például kérjem azoknak az anyagi segítségét, akik engem ismernek. Ezt azért nem választottam, mert etikátlannak gondoltam. A súlyos anyagi helyzetért egyértelmű a felelősségem, még akkor is, ha, mint mondtam, megvezettek. Sokkal nagyobb gondossággal és felelősséggel kellett volna kezelnem a Sors által rám bízott szellemi műhely működtetését. Ezek után mit mondjak? Emberek, elrontottam valamit, kérlek segítsetek helyrehozni! Na, pont ez az, ami nem az én stílusom. Én erre képtelen lennék. Én rontottam el, én fogom helyrehozni. Ha a sors is úgy akarja, ad még esélyt. A Sorstól elfogadom a segítséget és a megérdemelt bukást is. A Sors, az más. A Sorsnak nem lehet mellébeszélni, a Sors előtt nem lehet álszent mentegetőzésbe kezdeni. A Sors döntése mindig igazságos. Mert az Igazság maga az Isten.

Olyan energiákkal álltam bele a kiadó feltámasztásába, ami talán sohasem jött még ki belőlem. Három, nagy költségvetésű könyv hitelre történő kiadásával indult el az a folyamat, amivel a kiadó szívrezgése megjelent a képzeletbeli képernyőn. Aztán napról napra erősödött a szívhang. Napról napra erősödött a rezgés… Napról napra vált bizonyossá: az igazságkereső könyveinket keresik az igazságot kereső emberek.

Szinte hihetetlen, de az igazi fordulópont december 13-hoz kötődik. Múlt héten pénteken egy zalaegerszegi szimpátiatüntetésen vettem részt a gyerekoltási perekben vállalt védői szerepük miatt meghurcolt Pál-Szántó Ágnes és Mihalik Angelika ügyvédnők mellett. Igazi rákosista koncepciós eljárás vette kezdetét korábban. Erről majd bővebben is írok a szakacsarpad.com hír/háttér oldalamra, most csak röviden a lényeg, itt vállaltam felszólalást a két ügyvédnő mellett. Nekem, a könyves elfoglaltságok miatt, finoman szólva, nagyon nem volt jó ez az időpont. Ez volt az a klasszikus helyzet, amikor egyszerre kellene három helyen lenni. Ennek ellenére fel sem merült bennem, hogy lemondjam a részvételt, olyan példaképeim Ők, akikért bármilyen csatába elmegyek. Legyen ennek akármilyen anyagi ára, ott kell lenni mellettük, jégben, fagyban, ahogy szokták mondani: teljes harci díszben. Tehát előtte való nap, december 12-én kétszer is könyvet szállítottam Budapestre, még visszamentem egy találkozóra, 13-án hajnal 1-re értem haza, 3.30-kor már csöngött az ébresztő, könyveket csomagoltam és 6 óra után jött is értem Tamasi József doktor, akivel együtt utaztunk Zalaegerszegre. Nagyon hideg volt, de helyt álltunk és győztünk. A két ügyvédnőt felmentették a kamarai fegyelmi alól. Korábban mondtam is Mihalik Angelika ügyvédnőnek, a 13-i időpont még szerencsés is lehet a számunkra, mert ekkor végezték ki a szabadkőművesek által imádott Jacques de Molay templomos nagymestert. Ugye, ezért számít úgymond szerencsétlen számnak a 13-as. Már akinek…

A lényeg: estefelé érkeztem vissza Kápolnásnyékre. A rengeteg teendő nagy része meg közben magától megoldódott. A könyvesbolt internetes felületén olyan megrendelési szám volt, amit szó szerint nem akartam elhinni. Nem tudom, hogyan történt, biztosan az angyalok dolgoztak helyettem… A szombat és a vasárnap pedig minden képzeletet felülmúlt. Ez a fotó december 16-án, hétfőn reggel készült rólam, több mint 1000 darab könyv van becsomagolva mellettem, és nincs itt annak a közel 100 megrendelésnek a nagyjából 500 kötete, amit már nem tudtam előkészíteni a hétfői szállításra. Nem túlzok, tényleg minden könyvet én magam csomagolok be. Ezzel is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy amikor kézbe veszik, olyan szeretettel fogadják, mint amikor én kézbe veszem a nyomdából megkapott, általam megálmodott könyvet.

Kérni továbbra sem kérek semmit, de megköszönni minden gesztust, arra megtanítottak a szüleim. Köszönöm, hogy mellettem állnak az igazságkereső küldetésben! Köszönöm, hogy kiállnak a szellemi szabadság, a kritikus gondolkodás mellett! Nem én vagyok az úgynevezett rendszer ellensége, hanem a gondolkodó, az öntudatos ember, azaz Önök! Az, aki kérdéseket tesz fel és azokra olyan válaszokat vár, ami az igazság. Ez létünk, megmaradásunk alapja, gyermekeink, a jövőnk öröksége. Ha az igazság elvész, minden elvész!

Az egyik legnagyobb kortárs író, az erdélyi Eginald Schlattner egyszer úgy fogalmazott:

“Nem mi határozzuk meg azt a kort, amiben élünk, de amiben élni fogunk, azt nagyon is!”

Ezzel, a talán nem szokásos gondolattal szeretnék szerzőink, közeli munkatársaim és a családom nevében a Kárpátia Stúdió könyvkiadó minden Kedves Olvasójának áldott ünnepeket kívánni. A szentestén szülessen bennünk is újjá az igazság szeretete, az igazság tisztelete és annak a tudata is, hogy az igazságért mindig meg kell küzdeni.

Soha ne felejtsük, hogy a szentestén az Igazság született meg, helyesebben: az Út, az Igazság és az Élet.

Amikor a tényeknek hitt állításokat a valódi tények megcáfolják, mérhetetlen keserűség, harag és kétségbeesés lesz úrrá az emberen. Vajon a tudás valóban boldogít és önbizalommal tölt el? A kérdés önkéntelenül is felmerül. Talán igen, hiszen a hite elvesztésének ármánya foszthatja meg az embert tényleges valójától.

És akkor egyszer csak szembejön egy könyvnek álcázott “csapás”, amely inkább a még megmaradt reményt fekteti két vállra. A Titkos Elit című könyv írói, Gerry Docherty és Jim Macgregor miközben semmi különöset nem varázsoltak, és nem is akartak ilyet tenni a dokumentált tények leírásán túl, feje tetejére állították a történelemről azt a képet, amelyet eddig ismertünk. Írásukkal rádöbbentettek jelenkorunk végtelenül egyszerű, kézenfekvő, mégis kiábrándító valóságára.

Közölték és bizonyították: a mai életünket is meghatározó, a magyarságra elképesztő csapást mérő első világháborút nem Németország akarta, tervezte és készítette elő, ami akkor is igaz, ha formálisan Németország tette meg az első katonai lépést. 20 millió ember halála nem Németország lelkiismeretét kellene hogy terhelje. Ezt a háborút a pénzhatalom tervezte, konspirálta és provokálta ki.

Vagyis a 60 millió emberáldozattal járó második világháborút is még sok feltáratlan tény árnyalja, mivel az sem egészen úgy zajlott, ahogyan azt a történelem hivatalos krónikásai állítják – ezt ismerteti Daniele Ganser USA – A gátlástalan birodalom című könyvében, ahol szintén felsejlik a történtek mögött a Titkos Elit szerepe.

A “végelszámolásból” hiányoznak olyan adatok, melyek az elmúlt 70 év alatt bukkantak elő. Például az, hogy Roosevelt, Amerika elnöke és szűk köre előre értesült a japánok Pearl Harbor elleni támadásának tervéről, bár ezt tagadták. Ahogy az sem volt nyilvánvaló, hogy az USA folyamatosan biztosította a kőolajat Hitler csapatainak a háború alatt. Miközben Henry Ford katonai járműveket szállított a Wehrmachtnak.

És a rossz hír: napjaink “nagy háborúja” – atomtöltetek árnyékában – kirobbantásának terve, ahol milliárdok halhatnának meg, ugyanazon érdekkör tagjaihoz, utódaihoz, azaz a pénz kábulatától megrészegült őrültekhez vezethető vissza.

Kik ők?

Gerry Docherty és Jim Macgregor könyve mindent feltár A Titkos Elit szerepéről.

Földi László (1956) ezredes, a Belügyminisztérium III/I-es csoportfőnökségének hírszerző tisztje, majd az Információs Hivatal műveleti igazgatója. Titkosszolgálati szakértőként rendszeresen nyilatkozik és publikál. Jelenleg a Védett Társadalom Alapítvány vezetője. A szervezet egy nem kormányzati, nonprofit érdekképviseleti szervezet, célja, hogy védelmet nyújtson a fizikai, biológiai és erkölcsi határok felszámolására törekvő globalista szervezetekkel és ideológiákkal szemben.

2019-ben jelent meg a Kárpátia Stúdió könyvkiadó gondozásában Földi László “Háború” c. könyve, melyben arról ír, hogy Európa átalakítása Európa lerombolásával kezdődik azzal a céllal, hogy utána egy nemzetek és akarat nélküli világ jöjjön létre az öreg kontinensen. Az európai kultúráért aggódó tudatos emberek számára hasznos és szemfelnyitó olvasmány, szeretettel ajánljuk a kedves olvasók figyelmébe.

Igazságkereső könyvcsomagunk lényeglátó emberek számára:

Az évszázadokon át az angolokkal vívott háborúkban sokat szenvedett, végül a függetlenségét is elveszítő skót nép két fia, Gerry Docherty és Jim Macgregor 2013-ban egy olyan könyvet írt, ami példátlan az elmúlt évtizedek történészi kutatásainak a tükrében. Az első világháború okait feltérképező kötet a napokban jelent meg magyar nyelven.

A vaskos kötet sokakat elriaszthat attól, hogy kézbe vegyék, de garantálom, hogy aki elolvassa, az élete egyik legnagyobb élményével gazdagodhat, a könyv szó szerint letehetetlen, mint egy akciófilm jelenetei, úgy bontakoznak ki azok a folyamatok, amelyek nemcsak a mai sorsunkat meghatározó első világháború kataklizmájának az előzményeit tárják fel, hanem szembe mernek szállni az évszázados megrögzöttségekkel és történelemhamisításokkal. Meg kell állapítanom, hogy a könyv a történész szakma írott és íratlan szabályai szerint dolgozza föl és építi be mind a szakirodalom, mind a legfontosabb források számukra elfogadható megállapításait. Ez az alap, amely nélkül nem lehetséges hiteles elemzést végezni.

A lényeg azonban az e szempontokon túlmenő értékelésben és megállapításokban rejlik. Nagyon fontos a két szerző alapfölfogása és módszere is: sikerrel kísérlik meg a nyilvános események mögé nézést, a hiteles vizsgálódást a szándékosan titokban tartott események szándékosan rejtett hátterében.

Az egyik legfontosabb megállapításukat a kötet bevezetőjének első mondataiban így összegzik:

“Körmönfontan meghamisított történetet kreáltak, hogy elrejtsék a tényt, nem Németország, hanem Nagy-Britannia a felelős a háborúért.”

Ez a mondat a magyar (s persze a német és más nemzetiségű) történészek számára döntő jelentőségű. A háborús felelősség tisztázása ugyanis a szétdarabolt Kárpát-medencében élő magyarok (nemcsak történészek!) számára azt jelenti, hogy a trianoni döntés nem megalapozott, sőt: nemcsak igazságtalan, hanem megváltoztatandó!

A két szerző nyomtatott oldalak százain át bebizonyítja, hogy az angol politikai vezetők alapvető célja az egész világ kizsákmányolása, gyarmati, vagy valamilyen függő helyzetbe hozása volt, abból a célból, hogy Angliába szállítsák a máshol föltalálható anyagi javakat, bányászati termékeket és agrárterményeket, régészeti és egyéb kulturális alkotásokat. Ezt azonban csak abban az esetben tudták megvalósítani, ha a 19. század második felében fölemelkedő nagy gazdasági és katonai vetélytársat, Németországot vagy meggyöngítik, vagy egy nagy háborúval megsemmisítik. Íme a végül 1914-ben provokációval kirobbantott nagy háború legfontosabb oka, amelyet a britek – a francia vezetőkkel karöltve – könyörtelenül végrehajtottak.

A magyarok ott és akkor kerültek a célkeresztbe, amikor az antant nagyhatalmai megértették, hogy Németországot csak akkor képesek legyőzni, ha a Német Birodalomnak soha többé nem lesz nagyhatalmi szövetségese. Emiatt kellett elpusztulni a Monarchiának, s benne a fontosabb alkotó elemét adó Magyar Királyságnak is.

Docherty és Macgregor könyve új alapokra helyezi a 19-20. század történelmét, magyar kiadása hatással lesz a hazai történetírásra.

Raffay Ernő magyar történész, politikus. A rendszerváltás alatt és után országgyűlési képviselő és az Antall-kormányban a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára volt. A Károli Gáspár Református Egyetemen oktatott 1996-tól, ahol a Bölcsészettudományi Kar dékánja, majd rektorhelyettes volt.

2024. november 24-én az Ultrahang Plusz YouTube csatorna vendége volt Raffay Ernő, és a Titkos Elit c. könyvről beszélgetett Pataki Tamással. Szeretettel ajánlom az Ön figyelmébe ezt az eszmecserét:

Ajánljuk figyelmébe a 8 könyvből álló Igazságkereső könyvcsomagot, amely ugyancsak képes az ember világnézetét akár 180 fokkal megfordítani. Ha Ön ezeket a könyveket is elolvassa, soha többé nem fogja ugyanúgy hallgatni a híreket, mint korábban, ezt garantáljuk.

Számomra a könyvkiadás egy olyan küldetés, ami szervesen összefügg az igazság keresésével. De az igazságot nemcsak keresni kell, hanem a megtalált bizonyosságokat meg kell tudnunk őrizni a gyerekeinknek, unokáinknak, a jövő magyarjainak, mert ha nekik nem lesz mire támaszkodniuk, akkor a jelenleginél is hazugabb világban fognak felnőni, amelyben az igazságtalanság lesz az úr. A könyvek összekötnek térben és időben azzal a jövővel, ami nem épülhet jelenkorunk hazugságaira. Mások mellet erről is beszéltem az Ultrahang Plusz csatorna műsorában Pataki Tamással, akivel korunk kihívásait vitattuk meg, és azt is, milyen veszélyt jelent a digitalizáció az igazságra.

Arra hívtam fel a figyelmet, hogy a könyv az egyetlen olyan forma, amit nem lehet átírni, meghamisítani. Ezzel szemben a digitális tartalmakat bármikor el lehet tüntetni, meg lehet változtatni, egy gombnyomással egész kultúrákat meg lehet szüntetni. Azt is elmondtam, hogy az elmúlt hónapokban példátlan cenzúra sújtja a Kárpátia Stúdió könyvkiadót, aminek ideológiai okai vannak. A nagy könyvterjesztők egyáltalán nem forgalmazzák Raffay Ernő, Borvendég Zsuzsanna és más fontos szerzők műveit, ezzel is cenzúrát próbálnak gyakorolni azzal a céllal, hogy ne jusson el az emberekhez az igazság. Példaként említettem Daniele Ganser: USA - A gátlástalan birodalom című kötetét, melyet különböző közösségi platformokon próbáltam én is népszerűsíteni, de a könyvet azonnal letiltották, az oldalaink elérhetőségét teljesen lekorlátozták. De ugyanezt tapasztalta a Magyar Menedék könyvesbolt is.

Mindezek ellenére a Kárpátia Stúdió olyan könyvekre összpontosít a jövőben is, amelyek megkérdőjelezik a fősodratú narratívákat és fontos igazságokat tárnak fel és őriznek meg. Ezek mellett a kritikai gondolkodás és a könyvek által történő tudásmegőrzés fontosságát is hangsúlyoztam, valamint arra hívtam fel a figyelmet, hogy az öntudatos olvasók felelőssége, hogy támogassák a független kiadókat, mert ezzel tudnak hozzájárulni az igazság, a kritikai gondolkodás és az információszabadság fennmaradásához.

Kiadói küldetésem fontos részét képezi azoknak a szellemi nagyságoknak az újrafelfedezése, akiket korábban gondos kezek kisatíroztak a magyar nemzettudatból. Mások mellett kiemeltem Szécsy János jelentőségét, aki Az erőszak kora című könyvet írta meg, amely a XX. századi magyar szellemtörténet egyik legnagyobb alkotása. Kiemeltem Huszár Károly és Miskolczy Ágost jelentőségét. Könyveiket, Az égő Oroszország és a Szemben a forradalom arcvonalával címűeket, az elsők között tiltották be az 1945-ös első nagy cenzúra bevezetésével, nem véletlenül. De kiemeltem Karczag György munkásságát is, megemlítve, hogy A térkép szerint ismeretlen minden idők egyik legjobb magyar kalandregénye, ami bármely korosztály számára felejthetetlen élményeket nyújt. Szóba került a most megjelent Titkos Elit című könyv is, melyet a "történelemkönyvek Szent Gráljának" tartok.

Az interjú az Ultrahang Plusz YouTube csatornáján jelent meg 2024. december 8-án.

2019 őszén egy rejtélyes megkeresést kaptam: könyvkiadás miatt találkozni akart velem egy Franciaországból visszatelepült személy. Erre sor is került az egyik Kálvin tér melletti sörözőben. Egy jó kedélyű, rokonszenves fiatalemberrel fogtam kezet, és mi tagadás megközelítőleg sem néztem ki belőle, hogy egy idegenlégiós veteránnal van dolgom, aki majdnem 10 évet húzott le a világ talán legkeményebb hadseregében. Az illető nem idegenlégiós sztorikról és Rejtő Jenő-féle kalandokról akart beszámolni, hanem letett az asztalra egy agyonolvasott francia nyelven megjelent könyvet, a címe: Gerilla. Ezután a fiatalember nem sokat kertelt, katonásan rámutatott, ezt a könyvet ki kell adni Magyarországon! Aztán hosszasan taglalta a miérteket. Mint fogalmazott:

“Én ott voltam az ezekhez hasonló helyszíneken, mint ami a könyvben meg van írva, ott voltam azok között, akikről ez a könyv szól, ami ebben a kötetben meg van írva, pont így zajlik le egy kataklizma, ilyen helyzetekre képeztek ki minket.

Az embereknek tudniuk kell, mi vár rájuk, ebben a könyvben borzasztó dolgok, nagyon kemény történetek vannak, de ez maga az igazság. Erre kell felkészülni, mert aki nincs tisztában a valódi veszéllyel, az menthetetlenül elvész, az nem tudja megvédeni a családját, azokat le fogják mészárolni.”

Majd rátért a lényegre, ő ezt a könyvet lefordította, olvassam el és higgyem el, nagyon fontos könyvet fogok kiadni.

Hazafelé a vonaton bele is kezdtem, a 30. oldal környékén tudtam, igaza van Ofella Balázsnak (így hívták a fiatalembert), tényleg nagyon fontos könyvről van szó. Majd másnap délelőttre végeztem is a kötettel és megpróbáltam megszerezni a jogait. Akkor az évi 5-6 könyvet megjelentető Kárpátia Stúdió gazdasági hátteréhez képest hajmeresztő összeg jött ki, és olyan helyzetben voltam, mint a szerencsejátékos a rulettasztalnál, amikor minden pénzét egy tétre teszi fel, ha nem jön be a várakozása, konkrétan mindent elbukik. Nem mondom, hogy nem remegett egy kicsit a kezem, de a belső hang arra biztatott, csináld meg.

Így kezdődött életem egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, legkülönlegesebb könyvkiadási története. Tehát a kocka el lett vetve, a siker pedig felfoghatatlan méretet öltött. A cukrot nem vitték úgy a képzeletbeli mondásban, mint a Gerillát. És hát újabb anyagi probléma keletkezett: aki egy kicsit ért a könyvkiadáshoz, az tudja, a terjesztés nemcsak pofátlanul nagy árrést vesz le – 55-60 százalék a könyv eredeti árából –, hanem amennyire csak tudja, húzza az időt a kifizetéssel, vagy éppen hazudik az eladásról, vagyis az értékesített könyveket is a bizományi készleten tartja. Nem mondom, hogy nincs olyan terjesztő, aki becsületes lenne, de 15 év alatt ezzel ritkábban találkoztam, mint a fehér hollóval. Tehát elfogyott a könyv, új kiadásra viszont nem volt pénz, mert a terjesztő 2-3 hónap múlva fizette ki azt az összeget, amiből újat lehetett volna nyomni. És ekkor megint megjelent Ofella Balázs, aki már bajtársként állt a kérdéshez és többször is baráti kölcsönnel segítette ki a kiadót a nehéz helyzetből. Ritka bizalom ez egy alig egy hónapos ismeretség után. Le a kalappal, és kétségtelen, Ofella Balázs nélkül sohasem lett volna Gerilla.

A Gerilla akkori anyagi sikere teremtette meg annak a lehetőségét, hogy olyan könyveket is kiadjak, amelyek veszteségesek, de kiemelt jelentőségűek a múltunk megismerése szempontjából. Révay Mór Jánosné naplója, Kozma Miklós 1918-1919-es visszaemlékezésének a kiadása sok más kötethez hasonlóan nagy büszkeséggel tölt el, mert ezeket gondos kezek nemcsak eltüntették, kicenzúrázták a magyar tudatból, hanem végérvényesen azt gondolták, olyan mélyre ásták, hogy azokat soha senki nem fogja megtalálni. Szerencsére nagyot tévedtek.

Visszatérve a Gerillára, ennek a valóban brutális, de “életösztön-ébresztő” könyvnek további folytatásai jelentek meg, mindhárom kiemelkedően fontos könyv. De a széplelkű, a világot csak rózsaszínben látó olvasóknak kifejezetten nem ajánlom egyiket sem. A Gerilla az, amihez komoly erő kell, nemcsak az olvasásához, hanem a feldolgozásához is. Rám az első kötet olyan hatást tett, hogy azonnal beiratkoztam egy tanfolyamra és megtanultam a fegyverekkel bánni. Nem voltam katona, korábban azt sem tudtam, hogyan kell fogni egy karabélyt, nemhogy lőni vele. És el kell mondanom, nagyon jó érzés, ha az embernek ilyen társa is van. Emlékszem az első lövésre, arra a dörrenésre, aminek a hangjától most is libabőrös leszek, és arra az erőre, amit éreztem utána. A magabiztosságom keményebbé vált utána, mint a vídia. Aki nem próbálta, semmiképpen se hagyja ki. Minden férfinak tudnia kell, hogy működik egy ilyen társ.

A Gerilla kiadása során sikerült rávennem Ofella Balázst, hogy adjuk ki könyvalakban az idegenlégiós memoárját is. Balázs személyében nemcsak egy “bajtársat” ismertem meg. Egy visszafogott, a végletekig szerény ember, aki nem ismeri a képzelt kalandokkal való hetvenkedést. Tehát nem egy szájhős, aki mindenféle mesékkel traktálja az embert. Minden szót, gondolatot úgy kell kihúzni belőle, mint a székely atyafiból a vallomást, mert a legizgalmasabb történetet sem tartja olyannak, hogy az megérne egy mondatot is. Pedig micsoda élethelyzetek bontakoznak ki a könyv lapjain!

Egy interjú kapcsán Alexandre Goodarzy könyvére egy kicsit később figyeltem fel. És megint megszólalt a belső hang: nagyon fontos könyvet írt, szerezd meg és add ki. Ennek már úgy vettem meg a jogdíjait, hogy el sem olvastam előtte, és nem tudtam róla többet, mint amit az interjúban elmondott. És nem csalódtam, megint egy fontos pillanat volt annak a tudatosításában, hogy meg kell tanulni bánni a megérzéseinkkel, az intuícióinkkal. Mindenkiben működik a belső hang, csak az a fene nagy racionalitás elnyomja, kizárja, vagy egyenesen börtönbe száműzi.

A Segélykiáltás a dzsihadista pokolból című könyv annak a hátterét mutatja be, ami a Gerillában már kibontakozik. A könyv nemcsak azért érdekes, mert a Közel-Kelet történelmi, társadalmi összefüggéseit páratlanul érdekesen láttatja, hanem figyelemfelhívás arra, hogy ami ott megtörténik, az meg fog történni nálunk is.

Feketén-fehéren kibontakozik, hogy a napi híradásokban megjelenő szakértők mennyire műveletlenek, milyen elképesztő mértékben tájékozatlanok, kiderül, hogy mennyire tudatlanok a térségről cikkeket jegyző újságírók. És hát az is egyértelművé válik, hogy mikor és miben vezetnek félre a különböző médiafelületek.

Csak egy példa: nemrég az egész magyarországi fideszes “keresztény” média nagy ovációval ünnepelte Szajjad Haszan Naszrallah, az iszlamista Hezbollal vezetőjének Izrael általi meggyilkolását. Természetesen azt elhallgatták, hogy Naszrallah a keresztények barátja volt, szervezete, a Hezbollah a szíriai keresztények védelmét látta el azokkal az iszlamistákkal szemben, akiket a zsidók pénzeltek. Vagyis a magyar keresztény kormány azokat a zsidókat ünnepelte, és azok mellett áll ki, akik a kereszténygyilkoló iszlamistákat finanszírozzák azért, hogy minél több keresztényt tudjanak lemészárolni. Nem érdekes, hogy ezt a média milyen diszkréten elhallgatja?

A Túlélő könyvcsomag fontos kiegészítője A tudás szigete könyvcsomagunknak. Mert fontos, hogy a minket manipulálni akaró erőknek átlássunk a szándékain, de ugyanilyen jelentősége van annak is, hogy bajban miként álljuk meg a helyünket a fizikai körülmények kihívásaival szemben.

Alexandre Goodarzy könyvének bemutatója Budapesten:

Bár 2024. májusa óta rendszeresen publikálok a szakacsarpad.com alatt futó hír/háttér csatornámon a napi eseményekre reflektálva, arra gondoltam, hogy az újságírás melletti másik szenvedélyemről, a könyvkiadás szépségéről és izgalmas fejezeteiről, valamint az általam kiadott könyvekről is írni szeretnék a munkámat követőknek.

15 éve alapítottam és a mai napig szerkesztem a Kárpátia Stúdió könyvkiadó kiadványait. A karpatiastudio.com substack oldalon nem csak az általam kiadott könyvekről szeretnék írni, hanem a könyveinkre vonatkozó, olyan különleges kedvezménykuponokról is értesítem az olvasóimat, amelyekről semmilyen más felületen nem írok. Továbbá, olyan kedvezményes könyvcsomagokat is elérhetővé teszek időnként, ami a kiadónk online könyváruházában sem jelenik meg publikusan.

Itt van például az első ilyen, “A tudás szigete könyvcsomag”, melyben alig több, mint 2 új könyv áráért - amire egy törvény miatt egyenként nem adható 10%-nál nagyobb kedvezmény - 5 könyvet tudok küldeni Önnek. (Kattintson a képre az ajánlat megtekintéséhez. A kedvezményes ajánlat csak pár hétig érvényes.)

A karpatiastudio.com oldalt követve Ön egy olyan küldetésnek lehet része, amely a generációkon átívelő igazság megmentéséről szól. Egy olyan misszió ez, amelynek célja, hogy gyermekeinket, unokáinkat hiteles információkkal lássuk el, hogy legyen majd mibe kapaszkodniuk, amikor keresik az igazi értékeket, amelyek nélkülözhetetlenek a tájékozódáshoz.

Miért van veszélyben a jövő generációjának az információszabadsága?

Számomra a könyvkiadásnak nem az üzlet a célja, ez egy olyan küldetés, amely nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is szól. Az úgynevezett üzleti szempontok annyiban mozgatnak, amennyire szükséges az új könyvek kiadásához nélkülözhetetlen források megteremtése. Ez korábbi könyveink eladásából és az új kötetek értékesítéséből származik.

A könyvkiadáson belül azért tartottam mindig is fontosnak a fizikailag kézbe vehető könyvek megjelentetését, mert egy digitális világban az igazság eltüntetése pofonegyszerű a hatalom számára. Gondoljunk csak arra, hogy az interneten egyetlen gombnyomással el lehet venni egy embertől a szót, s ha csak digitálisan lennének könyvek, akkor a rendszerkritikus, az igazságot kutató műveknek esélye sem lenne, hogy eljussanak a szélesebb olvasóközönséghez.

Miért a könyv a legidőtállóbb információs eszköz a jövő generációja számára?

Egy könyv legnagyobb értéke az, hogy nem lehet átírni, mint egy digitális dokumentumot. A könyv által képessé válunk az igazság, vagy annak különböző, kevéssé ismert aspektusának megőrzésére, valamint a következő nemzedékek számára ezen információk továbbadására. Bár szokták mondani, hogy "a történelmet a győztesek írják", az igazságot, adott események személyes megélését hétköznapi emberek – a sokak szemében ismeretlen hősök – is leírják, ráadásul oly módon, hogy ezen "rétegkönyvek" által sokkal érthetőbbé válik egy-egy történelmi esemény valódi oka, illetve annak tényleges következményei. 

A Kárpátia Stúdió könyvkiadó célja, hogy az olvasókat közelebb vigye az igazság megismeréséhez, a történelmünk és a jelenkor lényeges eseményeinek megértéséhez. Hiszem, hogy ha szeretnénk önmagáról gondoskodni tudó, a felelősséget örömmel felvállaló nemzedéket, akik az értelmes élet megőrzéséért harcolni tudnak az ő gyermekeikért és unokáikért is, akkor létfontosságú, hogy minél több hasznos és igaz információval vértezzük fel őket. A Kárpátia Stúdió azért jött létre, hogy egyre több ilyen műből lehessen válogatni.

Kik és miért akarják ellehetetleníteni a Kárpátia Stúdió könyvkiadót?

A 15 éves kiadó kötetei kezdetektől fogva az összes könyvterjesztő kínálatában megvoltak. 2024 egy olyan változást hozott, hogy – meggyőződésem szerint – ideológiai okokból a könyveink szinte 100%-át a könyvpiac 98 százalékát uraló nagy hálózatok nem árusítják. Úgy vélem, ennek semmilyen más célja nincsen, mint a kritikus gondolkodás terén létfontosságú műveket megjelentető kiadó ellehetetlenítése. A napokban azért hoztuk létre a saját internetes könyváruházunkat a karpatiastudio.hu oldalon, hogy a megfojtásunkra tett kísérleteket el tudjuk kerülni. Tisztelettel arra kérem Önt, hogy amennyiben fontosnak tartja az igazságért, az információszabadságért folytatott küzdelmünket, a kiadói felületen, a karpatiastudio.hu oldalon megrendelésével segítse és támogassa az új könyveink megjelenését.

Miért indítok újabb témájú Substack oldalt, amely a Kárpátia Stúdió által kiadott könyvekről szól?

Ennek legfőbb oka az, hogy szeretnék az általunk megjelentetett könyvek kiadásának személyes okairól írni. Arról, hogy miért döntöttem egy könyv lefordítása és/vagy publikálása mellett, mit látok egy műben annak tartalmát és szándékát illetően, amiért úgy éreztem, hogy “ezt közzé kell tenni”, mert olyan nézőpontot mutat be a világunkról, ami a történelem és jelenkor eseményeinek megértéséhez elengedhetetlen. 

Magyarországon jelenleg nem létezik olyan fórum – de talán a világban sem sok –, amelyen egy könyvkiadó minden egyes megjelentetett kötetről “személyes vallomást” ír, pedig véleményem szerint ez segíthet megérteni azt, hogy mi a létjogosultsága a kiadói tevékenységnek, s hogy legfőképpen ez hogyan szolgálja az olvasni szerető közönséget. Aki megnézi az elmúlt 15 év portfólióját a Kárpátia Stúdió 2024. november 20-án debütált webáruházában, sok olyan könyvet is talál a kínálatunkban, amelyek nem “sikerkönyvek”, viszont tartalmuk és üzenetük alapján minden gondolkodó, és kérdéseket feltevő ember polcán megérdemlik, hogy ott legyenek. 

Tisztelettel kérem, hogy tartson velem ezen az úton is, ahol ha kiadunk egy újabb, általunk fontosnak tartott könyvet, első kézből számolhassak be Önnek arról, hogy miért döntöttem az adott mű megjelentetése mellett, s hogy legfőképpen hogyan tudja az Ön életét is gazdagítani a nyomdából éppen kikerült, még "ropogós" könyv. Bízom benne, hogy sokak életére lehetünk pozitív hatással, esetenként akár sorsfordító módon is.

Köszönöm, hogy követi a munkámat, és remélem, hogy sok örömet szerezhetek majd Önnek és Családjának is az általunk kiadott könyvekkel.

Nem tudom, van-e köztünk olyan ember, aki valamilyen hatásra legalább egyszer ne gondolkodott volna el azon, vajon hogyan éltek az elődeink több száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Esetleg ne fordult volna meg a fejünkben az időutazás fantasztikus gondolata, melynek könyvtárnyi irodalma van és filmek százainak adta már a forgatókönyvét. Ma akárhová vágyik az ember, a jövőbe, a múltba, a jelenkori virtuális szimulációs technológiáknak köszönhetően szinte bármire lehetőség van. Csak a jelen megélésének, átélésének folyamata válik egyre nehezebbé a pörgős, rohanó világunkban, így aztán sokan csak későn veszik észre, hogy eltelt az életük és még szinte alig éltek, alig vettek észre valamit a körülöttük lévő világból.

A “visszamenni a múltba” gondolata, mindig is izgatta az emberi fantáziát. Ha időgép nem is áll rendelkezésünkre, számtalan lehetőségünk van arra, hogy bepillantsunk a korábbi korok embereinek életébe, mindennapjaiba. Várak, múzeumok kiállításai, régi emlékiratok, naplók és más beszámolók alapján rekonstruálhatunk sok mindent, ami a korábbi évszázadokban történt.

A településekhez kötődő “időutazás” pedig talán az egyik legizgalmasabb felfedezőút, hiszen ha valami folyamatosan változik, akkor az pont a világvárosok környéke. Ilyen példa Budapest is, ahol a gyors átalakulás ellenére számtalan mementója maradt meg az időnek. Egy-egy épület több száz éve áll ugyanott, viszont a környéke, a környezete, az adott városrész gyökeresen átalakult.

1822-ben, majdnem kétszáz évvel ezelőtt egy olyan könyv jelent meg német nyelven, amely a hazánkról szóló leírások egyik legfontosabb hivatkozásává vált. “A magyarországi Buda szabad királyi városának teljes leírása” címen napvilágot látott mű látványos sikert ért el külföldön is. Ez második kötete volt annak a vállalkozásnak, amely egy évvel korábban, 1821- ben a Magyarország szívének számító Pest-Buda teljes körű bemutatására vállalkozott. Az első kötet címe: “A magyarországi Pest szabad királyi városának teljes leírása”. Szerzője Franz Schams, azaz, ahogy később sokan hívták Schams Ferenc. Nem túlzás azt állítani, hogy ez volt az első olyan munka, amelyik feltette Magyarországot az akkori világ turisztikai térképére. Schams a könyveivel a magyar főváros idegenforgalmának megteremtőjévé vált.

Pest és Buda leírása páratlanul érdekes kordokumentum a reformkori magyar fővárosról. A mai olvasó számára is lenyűgöző stílusban van előadva mind Pest mind Buda összes városrészének bemutatása, a fontosabb nevezetességek ismertetése. Szinte magunk előtt látjuk a folyamatot, hogy miként válik hazánk központjává, fővárosává Pest és Buda. 1820 körül a város már kinőtte a hajdani városfalakat és folyamatosan terjeszkedik Vác, Eger, Kassa, Erdély és más irányok felé. Schams lelkesen jegyzi meg, húsz éve ismeri a környéket és alig van európai város, amely ezalatt annyit épült és szépült volna, mint Pest és Buda.

Soha korábban nem írtak ilyen terjedelmesen és ennél érdekesebben a két városrészről. Schams egyik korabeli méltatója így fogalmazott:

“E könyv több volt egyszerű helyirati munkánál. Szellemi, történeti, gazdasági keresztmetszete volt a napóleoni időkben meggazdagodott, akkor még valóságos bábeli nyelvzavar képét mutató városnak, ahol magyar, német, rác, görög és szláv idióma hangzott vegyesen az utcákon, de megszületett már e város megmagyarosodásának magját alkotó magyar írók lelkes serege…”

Egy mai gasztroblogger, egy sztárséf, vagy egy turizmusra szakosodott útikönyvíró sem tudna lebilincselőbb stílusban könyvet írni Pestről és Budáról. “Mindkét városleírás oly életszerű, színes és szórakoztató, hogy az ő Beschreibung-ját követő, magyar nyelvű várostörténetek írói nemigen tudnak hatása alól szabadulni, tőle veszik át az adatokat, igyekeznek utánozni, lemásolni. Még a jóval későbbiek is őt idézik, rá hivatkoznak.” – írta róla egy másik méltatás száz évvel ezelőtt. És ebben van a lényeg. Mind Pest, mind Buda úgy jelenik meg a szemünk előtt, mint élő, lüktető város. A könyv tele van élettel, az akkori emberek szokásaival, érzéseivel. Nemcsak a várost működtető intézmények páratlanul érdekes leírása jelenik meg benne, hanem az akkori fürdőélet, a kávéházi világ, a szállodák komfortja, a borkimérések minősége, a könyvtárak, színházak milyensége, a vásárok hangulata. Annyira lebilincselő a stílusa, hogy a könyv olvasásakor úgy érezzük, mintha beültünk volna egy időgépbe, és a szemünk előtt bontakozik ki, hogyan is éltek 200 évvel ezelőtt Budán és Pesten. A két kötetben a környékbeli falvak és az azóta Budapesthez csatolt települések is említésre kerülnek.

Egy akkori festő sem tudott volna hűbb képet adni a városról, mint Franz Schams letehetetlenül izgalmas leírása. Rajongó tisztelettel ír a magyar múltról, a történelmi személyeinkről. A leglelkesebb magyar hazafi sem képes szebben fogalmazni Budapestről, mint a Csehországból ideszármazott szudétanémet származású Franz Schams, aki valósággal rajongott kedves városáért, ugyanis néhány évvel korábban már itt lakott, Péterváradról költözött ide. Ott gyógyszerész-patikus volt, 1818-ban tette át székhelyét a mai Budapestre, ahol a vegyész-szakember a modern magyar szőlőtermesztés és borászat megteremtőjévé válik.

1832-ben megírta a magyar borvidékek nagymonográfiáját, amiről 1930. szeptember 27-én ezt írta a Borászati lapok:

“E háromkötetes munkában nagyrészt saját tapasztalatai, megfigyelései s adatgyűjtése alapján leírja Magyarország nevezetesebb borvidékeit, azoknak földrajzi viszonyait, szőlőművelését, szőlő fajtáit, borait stb. Az egyes borvidékeknek valóságos monográfiáját adja az akkori viszonyokhoz képest olyan részletességgel és terjedelemben, hogy az egész országot felölelő hasonló munka azóta magyar nyelven sem jelent meg. Ez az a munka, amelyből azóta a külföldi irodalom a Magyarországra vonatkozó adatokat merítette s amely egyúttal Magyarország szőlőművelésének történetéhez is igen sok értékes adatot tartalmaz.”

Schams Ferenc 1834-ben megalapította Magyarország első szőlőiskoláját, ami 1400 fajtájával és változatával európai hírre tett szert. 1836-ban megindította az első szőlészeti és borászati folyóiratot magyar és német nyelven.

“A szőlészet érdekében kelt útra 1839-ben is a bélyei uradalomba, mikor útközben meghűlvén, május 11-én Főherceglakpusztán meghalt”

– írja visszaemlékezésében a Borászati Lapok már idézett cikke.

Életével, munkálkodásával Schams Ferenc felbecsülhetetlen szolgálatot tett Magyarországnak. Schams Ferenc – amint egyik írásában megjegyzi – személyes célja: “hazámnak használhatni” volt. Egy másik helyen így fogalmazott:

“Így annyit mondtam, a mennyit tudok, bár mások is közlenék e részbeni tapasztalásaikat, mert csak az az emberbarát és hazafi, ki ha mi jobbat akár szorgalom akár mélj belátásból vagy történetből tud, közjóra fordítja, közhírré bocsátja.”

Toldy Ferenc így foglalta össze Schams jelentőségét:

“…noha nem magyar születés, nem magyar ajkú: Schams, minden munkálkodásai mégis hazafiúi irányúak voltak, s hogy ő, nemzetiségünk hivatását felfogván, s elfogulatlanul méltányolván, azt tisztelte, kivánatainak hódol, s e részben is sok született magyart megpirított! – Azért becsület a nemesnek minden korra, s hü emlékezet!”

Schams Ferenc egész életében a magyar értékmentés szolgálatában tevékenykedett, munkásságával több területen is a világtérképre helyezte Magyarországot. Sajnos a hálátlan utókor arra sem becsülte emlékét, hogy személyét méltó helyre tegye a magyar nemzet panteonjában. Ma már azt sem tudjuk, hogy Schams Ferenc hol nyugszik, szeretett és imádott Pest-Budáján pedig még egy kis utca sem viseli a nevét.

Schamsnak Pest és Buda leírása című két könyve még sohasem jelent meg magyar nyelven. Ezt a hiányt pótoljuk és a szerző születésének 243. évfordulóján, valamint „A magyarországi Buda és Pest szabad királyi városának teljes leírása” megjelenésének 200. évfordulóján közreadjuk, ezzel is felhívva a figyelmet egy méltatlanul elfelejtett munkásságra.

Az írás a Magyarországi Pest és Buda szabad királyi városának teljes leírása című kötetek előszavában jelent meg Időutazás a reformkori Budapesten címmel.

Van valami drámai sorsüzenet abban, hogy Szécsy János 1919-ben született és tragikusan fiatalon, tragikus körülmények között 1956-ban halt meg. Lényegében szinte egyetlen évtized alatt olyan életművet alkotott, aminek megismerése és megismertetése mindannyiunk számára erkölcsi kötelesség.

Szécsy János 23 (!!!) évesen olyan lenyűgözően mély és eredeti képet nyújtott a nyugatias modernitás önfelszámoló ámokfutásáról, hogy ez csak a legnagyobbakhoz mérhető. Guénon, Ortega y Gasset, Evola és Hamvas Béla szellemi szintjén, de talán még náluk is egyszerűbb és tisztább, lebilincselően „olvasmányos” és intellektuálisan mégis elképesztő magasságokba emelkedni képes műve a Nyugat létrontó parazitizmusának hihetetlenül pontos látleletét adja.

Rendkívüli precizitással és verbális eleganciával írja le, hogy milyen rejtett léterőszak segítségével, miként sikerült rávenni a Nyugat népét arra, hogy szakrális szeretet-közösségeit „önként” lerombolva, fékeveszett vérszomjas csőcselékké váljon.

Telitalálat a könyv borítóképe is, az a festmény, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Szent Bertalan éjszakájának hajnalán Medici Katalin megszemléli a „projekt eredményét”. A Medici család a pusztító erőszak egyik legfőbb ágense volt, és az, hogy nem sokkal a Szent Bertalan éj előtt a Mediciek, mint a „kufárok fejedelmei” két családfőjüket is sikeresen ültették Szent Péter trónjára, önmagáért beszél. Amikor a létrontó deszakralitás válik a szakralitás szellemi energiáit megtestesítő pápai trónus urává, a kör bezárul.

Külön érdekesség, hogy a címlap festménye aktualizálva lett, a kiadó ezt is arra használta fel, hogy összekösse a múltat a jelennel, ugyanis ha közelebbről megnézzük a festményt, az arcokat kicserélték rajta jelenkorunk romboló személyeire: Klaus Schwab, Emmanuel Macron, Ursula von de Layen és Dobrev Klára. Szécsy János e pusztító folyamat legmélyebb szellemi rétegeit tárja fel számunkra és ezzel olyan szellemi muníciót ad, amely talán segíthet minket, hogy ebben az önfeledetten önfelszámoló korban gondolkodni és cselekedni tudjunk.

Szerző: Kemény János

A könyv megvásárolható a Kárpátia Stúdió könyváruházában.

Nagyjából 10-15 évvel ezelőtt, egy egész esztendőn át gyűjtöttem a Figyelő című gazdasági magazin utolsó oldalán megjelent, vezető topmenedzserekkel és más szakmabeliekkel készül interjúkat. A beszélgetések során személyes kérdések is terítékre kerültek, pl. mi a kedvenc könyvük, milyen zenét hallgatnak stb. Mindegyik interjúalany magyar volt, magyar nevet viseltek és magyarul kommunikáltak, viszont a leghalványabb jelét sem adták annak, hogy bármilyen módon is kötődnének ehhez a nemzethez. Például amikor a kedvenc könyveik kerültek terítékre, egy esetben sem fordult elő, hogy valaki magyar nevű szerzőt említett volna meg. Mindegyik menedzser az akkor éppen trendi amerikai, francia, skandináv és más hasonló „sztárműveket” sorakoztatta fel. Azokat, amelyek az ultraliberális, agyhalott, gondolatnélküli felső tízezer repertoárjába tartoztak. Választhattak volna hazai, hasonlóan értéktelen giccsirodalmat Esterházy Péter, Nádas Péter, Eörsi István és más hasonszőrűek posztmodern szóvirágait, hiszen az is “trendi” volt, de ezek a magyar közgazdászok már egy másik “dimenzióban” érezték magukat, nagyjából annyira messze a saját nemzetüktől és annak kultúrájától, hogy ahhoz képest már a Plútó is közelinek számított volna.

A jelenségnek üzenetértéke van. Vajon ezek a közgazdászok, menedzserek miképpen tudnak azonosulni a magyar nemzetgazdaság kihívásaival, adott esetben például a Kárpát-medencében? Hogyan képes egy ilyen lelkületű gazdasági szakember átérezni nemzetének gazdasági érdekeit, egyáltalán miképpen tud küzdeni érte?

Hasonló kérdéseken gondolkoztam akkoriban, válaszaim pedig nem voltak az érthetetlen jelenségre, sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy baljóslatú érzéseimet valós tényekkel is alá tudjam támasztani. De erről majd később…

Akkor, ott, abban az időben egy másik jelenség sokkal jobban foglalkoztatott: a “boldog békeidőknek” nevezett korszak történései. Raffay Ernő kutatásainak köszönhetően egy teljesen másik leirat látott napvilágot arról az időszakról. Majd elolvastam a 19. századból Asbóth János, Kókai Kun Béla, Grünwald Béla, Jancsó Benedek és mások tényfeltáró könyveit, amelyeket a “történész elit” gondosan elrejtett a mai érdeklődők elől.

A dualizmus “boldog békeéveinek” nevezett korszak a magyarság számára a történelmi tisztánlátás hazug templomának záróköve. Ha ezt felismernénk és kivennénk, összeomlana minden és a romokból kirajzolódna az a kontúr, amely jelenkorunk, mai rabszolgaságunk, a belénk épült „mindig vesztes” tudat hátterét adják.

A boldog békeidők a Kárpát-medence őshonos magyarsága számára valójában olyanok voltak, mint a walesi tartomány “Edward király, angol király” zsarnoksága alatt.

Akkoriban a Kárpát-medencében már nem akadt 500 bárd, aki fejére olvasta volna Tisza Kálmánnak azt a nemzetárulást, amelyet 15 éves miniszterelnöksége alatt elkövetett: a magyar nemzetgazdaság teljes átjátszását a liberális rablókapitalizmusnak. Sőt 1890-ben úgy távozott a hatalomból, hogy a karvalytőke mögött álló szabadkőművesség Kelet című közlönye 1890. áprilisi számában tényként állapítja meg, hogy a tudatformálás szempontjából kiemelkedő jelentőségű “magyar sajtó, mely nagyrészt szkvsi [szabadkőművesi] kezekben van”.

A nemesi származású református Tisza Kálmán egy olyan gazdasági filoxérát engedett rá az országra, amely magával hozta a teljes összeomlást, mára pedig a végső megsemmisülést. Ha ugyanis egy nemzet a gazdaságát idegen kézre adja, az pontosan olyan, mint amikor egy ember kötelet rak a nyakába, majd feláll egy székre, hátrakötteti a kezeit és úgy próbál egyensúlyozni a viharban.

A nemesi származású katolikus Károlyi Sándor gróf azon kevesek közzé tartozott, akik pontosan és tökéletesen felismerték azt, hogy milyen örvénybe került a magyarság azzal, hogy elvesztette gazdasági önállóságát. A külföldi és a karvalytőke tulajdonában álló hazai bankok finanszírozásával egyre nagyobb hatalomra szert tevő gazdasági társaságok megpróbálták átvenni a hatalmat a mezőgazdaság és az élelmiszeripar fölött is. Azaz az önellátó, független, az ország szellemi és lelki utánpótlásában kulcsszerepet játszó, gazdálkodó parasztság tönkretétele volt a következő állomás.

A menteni a menthetőt jelszavával Károlyi Sándor gróf 1898-ban egy olyan kezdeményezést indított el, mely egyedülálló a magyar gazdaságtörténetben: saját pénzéből közcélra létrehozta a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet, közismertebb nevén a Hangya Szövetkezetet.

A legfontosabb cél: önellátás és túlélés a magyar termékek termelési, értékesítési és fogyasztási láncolatának a megteremtésével. Leegyszerűsítve: segíteni a hazai termelőket és összekapcsolni őket a fogyasztókkal.

A két világháború közötti időszakban a szövetkezetnek döbbenetesen nagy, 700.000-es termelői tagsága volt, a 100%-ban magyar összefogásnak rengeteg gyár és feldolgozóüzem került a tulajdonába, ahol tízezrek dolgoztak. Saját bankot, egészségbiztosítási pénztárat és egészségügyi rendszert hoztak létre maguknak. A gazdasági tevékenységet folytató társaság bámulatos módon élte túl a különböző gazdasági válságokat, mindegyikből megerősödve került ki és nem túlzás azt állítani, hogy ez a patrióta gazdaságra épülő szövetkezeti rendszer megmentette az országot a totális összeomlástól.

A Hangya szövetkezet kiemelten segítette a gazdálkodáshoz szükséges oktatást is, az pedig ma sem közismert, hogy 1920-ban ők hozták létre az első közgazdasági egyetemet, a mai Corvinust. A kezdeményező Hangya-igazgató, Almási-Balogh Elemér tisztában volt vele, hogy magyar nemzetgazdasághoz nemcsak magyarul kommunikáló közgazdászok kellenek, hanem olyan szakemberek, akik nem szakadtak el a nemzetüktől.

Arról a Corvinusról van szó, amelyet 2019 februárjában a magyar nemzeti keresztény kormány részben átjátszott az amerikai BlackRock alapkezelőnek, annak az erőtérnek, mely globális szinten koordinálja a Great Reset folyamatot, azaz az új zöld-kommunizmus létrehozását.

György László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) gazdaságstratégiáért és -szabályozásért felelős államtitkára az aláírás alkalmából azt mondta: “a megállapodás a magyar felsőoktatás rendszerváltásának a szimbóluma, ami 30 éve késik.” (!!!!)

Ennyit változott a világ!

Viszont az egykori Hangya szövetkezeti csodának nemcsak a példátlan összefogás állt a hátterében, hanem egy olyan személyiség, mint Almási-Balogh Elemér, aki lényegében haláláig, 40 éven keresztül vezetőként kormányozta a Hangya egyre nagyobb flottáját a viharos tengeren, a kalózok és a kalmártőke sziklái között is. Kora legjelentősebb közgazdászaként olyan szemlélettel irányította ezt a magyar erőteret, amely a szeretetre, az erkölcsre épült. A pénzvilág mai fogalmaink szerint egymásnak feszülő gátlástalan érdekek hálózata, a csatákban pedig csak a legnagyobb gazemberek győznek. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, a Hangya pedig minderre rácáfolt, a legkeményebb helyzetekben is fenn tudott maradni egy olyan szemlélettel, amelyben a legnagyobb tőke a becsületesség, az erkölcsösség és a szeretet volt.

A Hangya-programnak a legpontosabb összefoglalója 1939. november 14-én hangzott el a “Darányi Ignác Agrártudományos Társaság” ülésén, ahol az időközben elhunyt Almási-Balogh Elemérre emlékeztek. Az emlékbeszédet Wünscher Frigyes mondta, aki a korszak talán másik legjelentősebb közgazdásza, mai fogalmaink szerint “csúcsmenedzsere” volt:

“Ha a magyar gazdasági életet nagy dolgozó üzemhez hasonlítjuk, ahol különböző épületekben folyik a munka, akkor a szövetkezetek épületét olyan hatalmas kultúrpalotának tekinthetjük, amely nemcsak gazdasági, hanem nagy erkölcsi célokat is szolgál. Ennek a még csak félig kész épületnek eszméje Károlyi Sándor gróftól származik, de részlettervének nagy részét Balogh Elemér készítette el és az építőmunka megkezdésének feladata is neki jutott. Ha tehát ő maga nem is fejezhette be művét, az mégis mindenkor az ő dicsőségét fogja hirdetni. Balogh Elemér azért tudott igazán értékeset alkotni, mert nemcsak teljesen ismerte a gazdasági élet örökérvényű törvényét, hanem meleg szívével átérezte annak a feladatnak a magasztosságát, amelynek elvégzése arra a gazdasági vezérre hárul, aki a gazdálkodást valóban az emberiség boldogulásának szolgálatába akarja állítani. A társadalom együttélését szabályozó eszmék közül különösen kettő volt az, amelynek a gazdaságtudomány szempontjából döntő jelentőséget tulajdonított, még pedig a nemzeti gondolat és a keresztény erkölcsi felfogás.

A nemzet naggyá és erőssé tételéért küzdött. Ezért tartotta szükségesnek a legszélesebb néprétegek gazdasági megerősítését és ez az elgondolás hozta őt legszorosabb kapcsolatba a faluval. De mikor a gazdasági erőknek a faluból kiinduló kifejlesztéséért dolgozott, hitte és vallotta, hogy ezen az úton a közszellem lassankint megváltozik, erkölcsi tartalommal telik meg, s lehetővé válik, hogy a fejlődés a történelmi hagyományok tiszteletben tartásával helyes vágányokon induljon meg.

Balogh Elemér előre látta a jövő eseményeit és már jóval az úgynevezett szabadelvű tőkeuralmi rendszer világszerte történő összeomlása előtt az új rendszernek, az állam vezetése mellett megszervezett gazdasági életnek szükségességét hirdette.

Nem az államszocializmusban látta azonban az új irányt, hanem a keresztény és nemzeti szolidaritás gondolatától áthatott, az egyéni szabadságot és kezdeményező erőt a közérdek határain belül tiszteletben tartó gazdasági rendszerért küzdött. Kitartása csodálatos volt s az nemcsak az ő szövetkezeti épületének továbbépítésében nyilvánult meg, de abban is, hogy munkája mellett a közügyeknek, közjótékonyságnak, közoktatásügynek és mindenekfelett Trianon revíziójának szolgálatában is újabb és újabb feladatok megoldását vállalta. Az ő szelleme kell hogy vezesse mindazokat, akik az általa elgondolt tervek befejezésén munkálkodnak.”

Milyen csodálatos program! A magyar gazdaságon keresztül, amelynek erkölcsi céljai is vannak, feladatuknak tekintették a legszélesebb néprétegek megerősítését a magyar vidék bevonásával, továbbá fő céljuk volt a keresztény és nemzeti szolidaritás gondolatától áthatott, az egyéni szabadságot és kezdeményező erőt a közérdek határain belül tiszteletben tartó gazdasági rendszerért tevékenykedni.

2010-ben úgy tűnt, egy magát magyar nemzeti keresztény konzervatívnak nevezett párt hatalomba jutásával a magyar nemzetgazdaság, ezen belül az agrárium elindulhat egy olyan úton, mely egykori fénykorába emelheti a vidéki Magyarországot. Ángyán József gödöllői agrárprofesszor államtitkárként a Hangya Szövetkezetek fenti erkölcsi szellemében kezdte meg a munkát. És hogy mire jutott, azt 2020. május 4-i 24. hu internetes portálnak mesélte el Nagy József újságírónak. Mivel ez is olyan digitális felület, amely nem biztos, hogy meg fog maradni a jövőnek, hosszabban idézünk a beszélgetésből, hiszen korszakunk egyik legfontosabb kordokumentumáról van szó:

A 2010-es választásokat kétharmaddal nyerte a Fidesz, önből kormánytagot, földművelési államtitkárt csinált Orbán Viktor.

Á. J. Amire a legkevésbé sem számítottam. Úgy kezdődött, hogy Fazekas Sándor, frakciótag, jogászgyerek, polgármester Karcagról, félrehívott egy szendvicsezésen, hogy “a Főnök kiadta, rakjak össze anyagot az agráriumról és a vidékről, kimennék hozzád konzultálni”. Mondtam, persze, gyere, mindössze harminc éve foglalkozom a témával. Kijött, és egy álló napon keresztül beszélgettünk.

Egynapos gyorstalpaló elég, hogy alkalmassá váljon az ember mezőgazdasági miniszternek?

Á. J.: Sanyi dicséretére legyen mondva, jogászhoz méltóan szivacsagya van, nem jegyzetelt, csak kérdezett, nézett, hallgatott és mindent megjegyzett.

Hogy néz ki egy miniszteri tanrend?

Á. J.: Kezdtük az alapoknál, mennyi földünk van, abból mennyi az erdő, a szántó, milyen a birtokszerkezet. Aztán elővettem az iparszerű mezőgazdaság problémáit, és érvekkel alátámasztva megosztottam Sanyival a megoldást is: európai mintára a családi gazdaságokat kell támogassa az állam. Mert a családi gazdaság tradíció, megtartja a népességet, a helyi közösségeket, munkát, megélhetést ad, és képes megőrizni a tájat, a környezet értékeit, az élhető világot. Beszéltünk a mozaikos, színes gazdálkodási szerkezet előnyeiről, a fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó mezőgazdaság alapelemeiről, a hagyományos állattartás fontosságáról, az istállótrágya szerepéről a talaj szerkezetének és termékenységének fenntartásában, és sok egyébről. Azt is átvettük, hogy a versenyképesség miatt sem kell aggódni, mert az okos családi gazdák szövetkeznek, együtt vásárolnak vetőmagot, gépet, együtt dolgozzák fel és együtt értékesítik a termékeiket, csak ebben segítenie kell őket az államnak. A nap végére eljutottunk addig, hogy törvénykezéssel hogyan mozdítható helyes irányba a rendszer. Illően megköszönte, hazament. Eltelt pár hét, amikor is hívott Szijjártó Péter, Orbán táskahordozója volt akkoriban, ma külügyminiszter, hogy menni kéne a Főnökhöz Felcsútra ekkor meg ekkor. Nézem a naptáramat, mondom, az nekem nem jó, elígérkeztem Mosonmagyaróvárra, egy fórumra, nem csaphatom be őket. De csak erősködött, hogy átérek a fórumra, megoldják, majd ők átvisznek. Beleegyeztem, azt hittem, Viktor búcsúzásképpen meg akarja köszönni az ellenzékben végzett munkámat. Fazekassal együtt érkeztünk, egyszerű parasztház ízlésesen felújítva, és akkor még stadion sem volt, ami kitakarná. Viktor szívélyesen fogadott, meg voltam fázva, kapart a torkom, hallotta a hangomon, hogy nem az igazi, kérdezte, főzzön-e egy teát. Biccentettem, mire meglepetésemre odaállt a sparhelt mellé, fával szépen betüzelt, látszott, nem először csinálja, jó teát készített, megittuk a faragott asztal mellett. Aztán a közepébe vágott: „Professzor úr, ő lesz a miniszter.” És Sanyira mutatott. „Remélem, nem haragszol, hogy lesz főnököd” mondta mosolyogva, majd hozzátette, hogy „téged hívlak mellé államtitkárnak”. Azt is megjegyezte, hogy ő csak a minisztereivel tárgyal, de én más vagyok, végigküzdöttem vele az elmúlt négy évet, és kéri, segítsek. Néztem, mint a moziban. Kérdem, mi lenne a program. Mire felsorolt néhány fontosabb dolgot, láthatóan felkészítették belőlem, majd Fazekashoz fordulva: „Sándor, oszd meg a professzor úrral a programot!” És ő, ha izgulósan is, de visszamondta ezen a vizsgán a tanultakat, méghozzá jelesre, a családi gazdaságokat, szövetkezésüket és a környezetgazdálkodást állítva a középpontba. Az összes hívószavamat tudta, Orbán végig elégedetten bólogatott, időnként ráerősített. Azt pedig már maga a Főnök nyomatékosította, hogy a családokkal akar szövetséget kötni, nem a multikkal.

Ön is kérdezhetett?

Á. J.: Kérdeztem is. Például azt, hogy mi lesz a Fidesz liberálisaival. Azt felelte nevetve, hogy külföldre küldte mindet, “azért vannak kint, hogy ne legyenek itthon”. Érdeklődtem, mit tesz a párt földügyes könyöklőivel, hisz mind azt hiszi, hogy miniszter meg államtitkár lesz belőle. Azt mondta, erre “ne legyen gondom, jóllakatja mindet, az egyikük mögött nincs senki, elüldögél a parlamentben, a másikat meg föltesszük egy magas polcra, ahonnét semmibe nem szólhat bele”. Azóta is országgyűlési képviselők, egyikük házalelnök, jó magas pulpituson, nulla hatáskörrel.

Turi-Kovács és Jakab?

Á. J.: Mindegy a név. Fontosabb, hogy ott, Felcsúton, a mosonmagyaróvári fórum miatt a táskámban lapult a vidékprogramom vázlata, tizenöt oldal, átadtam Viktornak azzal, hogy ha tetszik a kottám, megpróbálkozhatunk a koncerttel, ha nem, biztosan talál őhozzá jobban passzoló karmestert. Hétfőn azzal kaptam vissza a paksamétát, hogy rendben, tetszik, meg van véve. Tényleg végigolvasta, a margón kézírással a megjegyzései, olyanok például, hogy neki nem a tőkével van baja, hanem csak a spekuláns tőkével.

A széljegyzetekkel győzte meg önt?

Á. J.: Azokkal is. Meg azzal, hogy zseniálisan megérzi, kit mivel vehet le a lábáról.

Önt mivel?

Á. J.: Engem a rendkívül hihetően és szinte szó szerint elmondott, számomra fontos hívószavakkal, no meg a közvetlenséggel, a sparhelttel, a betüzeléssel meg a saját kezűleg készített teával.

Felcsút estéjén mit mondott otthon?

Á. J.: Letudtam a mosonmagyaróvári fellépést, majd lelkesen meséltem a páromnak, micsoda fantasztikus ember ez a Viktor, és hát az lesz a program, amit én a legjobbnak találok, csodálatos, megmentve a vidék.

Mire a felesége?

Á. J.: Csóválta a fejét. Tudta, nem fogom találni a helyem a fiúk között.

Megbánta, hogy bement a kormányba?

Á. J.: Végül is nem. Több lettem azzal, hogy belülről is körbenéztem a nagypolitikában. És nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam.

Orbán viszont megbánta az ángyános frigyet, hiszen elég hamar összetűzésbe kerültek. Mit kalkulált el önnel kapcsolatban?

Á. J.: Tán azt hitte, ha már bent vagyok, megfognak az előjogok, a szolgálati autó, a sofőr, a titkárság, az, hogy államtitkár uraznak, és mindezekért cserébe majd csak engedek az elveimből, a szakmai, vidék- és gazdacsaládpárti elkötelezettségemből. Nyilván azt is számításba vette, hogy köztudott: aki egyszer elszegődik hozzá, büntetlenül nem szegülhet szembe. Kezdettől lehettek kétségei velem kapcsolatban, jelét is adta, de bizonyára nem akartam észrevenni ezeket. (…)

Lehet, 2010 tavaszán Orbán még a családi gazdaságokban hitt, s menet közben jött rá, hogy kifizetődőbb, ha a mezőgazdaságban is a nemzeti burzsoáziát építi.

Á. J.: Lehet így is, de lehet másképpen is. Utólag egyre inkább az az érzésem, hogy eredetileg sem gondolta komolyan az általam képviselt és az ellenzéki Fidesz által folyamatosan hirdetett agrár- és vidékprogram végrehajtását.

Mikor ment neki először Orbánnak?

Á. J.: 2011 nyarán rádöbbentem, hogy megvezettek. Elkészült az előterjesztés arról, mi legyen a sorsuk a rövidesen lejáró állami földbérleti szerződéseknek. Behozták elém az anyagot, átolvastam, s láttam, hogy ez bizony nem a családi gazdaságokhoz, hanem ahhoz a bizonyos „nemzeti” tőkéhez irányítja a termőföldet.

Száznyolcvanezer hektárról volt szó, a teljes magyarországi mezőgazdasági terület, az 5,3 millió hektár mindössze bő három százalékáról.

Á. J.: Üzenetértéke volt a dolognak. Értékválasztás! Száznyolcvanezer hektárral több ezer családi gazdaságot lehetett volna megerősíteni, a demográfiai földprogramban gazdálkodni akaró fiatal párokat elindítani, vidéken tartani. E helyett azt a száznyolcvanezer hektárt odaadták a haveroknak. Pontosan értik a fiúk, hogy a termőföld stratégiai cikk: a globális felmelegedés és az elsivatagosodás miatt egyre kevesebb van belőle, enni viszont muszáj, ráadásul egyre több az éhes száj. Termelsz rajta, plusz folyamatosan nő az ára, spekulálhatsz rá. Spekulálnak is. Szerintem viszont a politikusnak nem az a dolga, hogy spekuláljon a saját zsebére, hanem az, hogy szolgálja a népét.

Az előterjesztést kézbe véve verte az asztalt?

Á. J.: Előbb még én, naiv azt hittem, hogy tévedés, kihúztam a szöveg felét, beleírtam a jót, visszaadtam, elvitték, eltelt pár nap, s megkaptam ismét az eredeti verziót. Szó szerint. Még a látszatra sem ügyeltek, arra, hogy azt hihessem, van közöm ahhoz, ami az államtitkárságom illetékességi területén történik. Miniszterhelyettesként alig volt beleszólásom abba, hogy a következő húsz évben ki használja az állami földet.

Mit tett?

Á. J.: Abban a félévben épp Magyarország látta el az EU soros elnöki tisztét. Fazekassal megegyeztünk, hogy ő jár külföldre, én pedig tartom itthon a frontot. Jobbára én mentem kormányülésre is. Mondom egyszer Sándornak, hogy “te, ezt a földügyet felvetem a miniszterelnöknek”. Azt feleli: “Ne tedd!” “De hát nem ebben egyeztünk meg.” “Akkor se tedd, azt tanácsolom.” Ráhagytam. És persze már a soron következő kormányülésen előálltam azzal, hogy mi ez az irány, hová kerül a föld, nem erről volt szó, elveszítjük a vidéket, kisemmizzük a családokat. Megfagyott a levegő. Orbán egy előttem addig ismeretlen arcát mutatta, rideg, elutasító lett, helyretett. A kormányülés után rákérdezett, hogy mi volt ez, azt feleltem, hogy én ezt az egészet nem tudom megemészteni. “Máskor, ha problémád van, hívj föl” – válaszolta kurtán. A következő hónapokban lett pár problémám, hívtam, kerestem, de sose értem el. Megértettem: szó sincs félreértésről, azt a szöveget tették elém a minisztériumban, amit a kormányfő rendelt.

Közben a miniszterelnök számára egyre kellemetlenebb lett az eredeti, a vidéket felemelő programhoz ragaszkodó Ángyán személye, akit minden eszközzel megpróbált lekenyereztetni. Mindezekkel kapcsolatban Ángyán így fogalmazott:

“Nem sokat gondolkodtam: nem kértem a mézezett pórázból. Így érkezett el 2013 februárja. A tavaszi parlamenti szezon előtt többnapos kihelyezett frakcióülésre utaztunk, itt vált véglegessé és egyértelművé a szakítás. Napirendre került a földtörvény parlamenti megvitatása, amihez utóbb hetven módosító indítványt nyújtottam be a tatabányai fideszes képviselőtársammal, Bencsik Jánossal közösen, mondanom sem kell, hogy mindet leszavazták. Na, szóval a frakcióülésen szót kértem, sejtettem, ez itt a búcsú, ennek megfelelően előadtam minden bánatomat. A föld- és birtokpolitikai ügyek mellett megvilágítottam azt is, mi a különbség az alaptörvény-módosítás által preferált integrátorok és a családi gazdaságok létrehozta szövetkezetek között: az előbbi rátelepszik a fürtre, s kiszívja a hasznot, az utóbbi alulról szerveződik és visszaoszt a gazdáknak. Fazekas akart válaszolni, ám Orbán ingerülten magához ragadta a szót. A lényegről, a szövetkezetről meg az integrációról nem beszélt, viszont szinte kiabálva olyanokat vágott a fejemhez, hogy kútmérgező vagyok, és a saját fészkembe piszkítok. Itt hangzott el az azóta sokat citált, a maffia gondolkodásmódját idéző mondata, hogy “aki tisztességesen viselkedik, ha megsebesül is a csatatéren, kihozzuk, de aki nem, arra mi is lőni fogunk”. Értsd: a kritika tilos és életveszélyes. Lesütött szemmel hallgatták a frakciótagok, sose látták ilyennek. Megdöbbentek a megfélemlítés ilyen nyíltságán. Amit aztán maximálisan igazolt az idő: az olyan hepciáskodókkal, mint én, kegyetlenül leszámolt Orbán, viszont azokat a “tisztességesen viselkedő” fideszeseket, akik akár milliárdos köztörvényes bűncselekményeket követtek el, zömmel kimentette az igazságszolgáltatás keze közül.”

2010-ben tehát azzal nyert kétharmados többséget a parlamentben a magyar nemzeti keresztény konzervatív oldal, hogy a miniszterelnök fő programja ez volt: “a családokkal akar szövetséget kötni, nem a multikkal”. Mára, 2023-ra ez is pont fordítva valósult meg.

A magyar állami földeket megkapta a néhány személy kezében összpontosuló oligarchatőke, a külföldi multik az értékes magyar termőföldek másik részére környezetszennyező autó-összeszerelő üzemeket és gumigyárakat telepítettek, most pedig a világ egyik legkörnyezetszennyezőbb iparágát, akkumulátorgyárakat építenek fel szerte az országban. A magyar nemzeti keresztény konzervatív kormány fő programja: a világ vezető akkumulátorgyártó országává tenni a hagyományosan agrár adottságú országot. Hasonlóan beteg és aberrált vízió, mint amit Rákosi Mátyás hirdetett, csak ő a vas és acél országát álmodta meg.

A kormány legfontosabb szövetségese a magyar családok helyett a globális multik lettek, csak 2021-ben 200 milliárd forintot meghaladó állami támogatást kaptak ezek az idegen kézben lévő rabszolgatartó üzemek.

A magyar önellátás és túlélés szempontjából kulcsfontosságú agrárium mára tovább vesztett jelentőségéből. Viszont a külföldi élelmiszernek nevezett szemét megállíthatatlanul özönli el a magyar piacot. 14 évvel ezelőtt éves szinten mintegy 1,6 milliárd euró értékben importált élelmiszert Magyarország, mára ez a szám megközelíti a 4 milliárd eurót. Az ország kizsákmányolásának eredménye: 2023 nyarán az Európai Unióban csak Bulgáriában keresnek kevesebbet a dolgozók, mint hazánkban.

Oldalakon át lehetne sorolni a hasonló rombolások történetét, de inkább az a célunk, hogy mindezekkel szembeállítsunk egy másik alternatívát, amelyet nem is olyan régen sikeresen alkalmaztak. Nem a spanyol viaszt kell feltalálni, hanem azt üzemeltetni, ami működik, ami a magyar emberek érdekeit szolgálja.

Almási-Balogh Elemér néhány hónappal a halála előtt kezdte el visszaemlékezéseit megírni azzal a céllal, hogy a túlélés szempontjából kulcsfontosságú önellátás minden általuk megélt tapasztalatát átadja az utókornak. Könyvének 1938-as megjelenését sajnos már nem élte meg. Emlékezései viszont semmit nem vesztettek aktualitásukból, a problémák és a nehézségek most is ugyanazok, sőt súlyosabbak, így még nagyobb jelentősége van elődeink tapasztalatainak.

Az elmúlt években egy kis csíra szökkent szárba, mely sok tekintetben hasonlít a Hangya-programhoz. Ez a Nyíregyházáról elindult bevásárló közösségek hálózata. Céljuk: “A bevásárló közösségek helyi termékek helyi fogyasztókhoz való eljuttatására jönnek létre szerte az országban. Lényege, hogy a termelők, a vásárlók és egy önkéntes csapat együtt, közösségben szervezi meg az élelmiszerek eljuttatását a termelőtől a vásárlóig.” A közösségeket tehát önkéntesek működtetik, akik munkájukkal a magyar gazdálkodókat segítik, így hatékonyan tartják helyben a pénzt és a multikat kikerülve egyből összehozzák a magyar fogyasztót az egészséges élelmiszereket előállító termelővel. A kosár közösségek mára országos hálózattal is rendelkeznek. Fennmaradásuk és fejlődésük pártpolitikától függetlenül létfontosságú minden ember számára, éppen ezért érdemes még többeknek csatlakozni ehhez a nemes kezdeményezéshez.

1943. április 15-én Budapesten a Szent László kórház falai között hunyt el a korszak egyik legígéretesebb tudósa. A hivatalos jelentésen a halál okaként a vörheny, azaz a skarlát volt feltüntetve. Akkoriban ez sokak számára gyógyíthatatlan betegséget jelentett, a szörnyű kór az alig 39 éves Szende Zoltánt is elragadta, mindössze néhány hónappal azelőtt, hogy rájöttek ennek a pusztító nyavalyának az ellenszerére, ami a penicillin volt. Ebben az időszakban kezdődött el a második világháború legpusztítóbb szakasza, mindenkit a közelgő kataklizma hírei foglalkoztattak, a napisajtó majdnem teljes egészében háborús tudósításokból állt, így szinte híre sem maradt Szende Zoltán halálának. Az első beszámolók is hetekkel később jelentek meg a tragédiáról, nagyrészt azokban a lapokban, ahol publikált.

“Az ifjúság és a férfi kor határán, amikor a természet rendje szerint az érett alkotások korát várhattuk volna, tragikus hirtelenséggel elhunyt Szende Zoltán, a kiváló fiatal történettudós. A diplomáciai történetnek volt fáradhatatlan kutatója Európa utolsó évszázadának hatalmi játékát figyelte. Különös előszeretettel fordult a Balkán felé, ahová a magyar diplomáciát ősi hagyományok fűzik és amelynek nehéz, tarka világában ő otthonosan mozgott. Tanulmányai és cikkei nagy számban jelentek meg a folyóiratokban, köztük a Jelenkorban is; munkái közül az 1918-as összeomlásról írt terjedelmes könyve a legjelentősebb, ami az olvasóközönség előtt is szép sikert ért el. Minden munkáját a pozitivista tudományszemlélet jellemezte: az adatok szerelmese volt és bámulatos türelemmel igyekezett tudásának kincseit, adatgyűjteményének hatalmás tömegét az olvasók elé tárni. Óriási, sok nyelvre terjedő olvasottságával gyűjtötte össze szaktudását, és Norvégia történetében éppoly jártasnak bizonyult, mint a görög vagy bolgár bonyodalmakban. Nagy munkáját, tudásának méltó kifejezését, amire minden tudós vágyakozik és amit hosszú éveken át tervezget, már nem érhette meg. A két világháború közötti zaklatott évek és a korán elébe lopakodó halál megakadályozta. A nagy munka elmaradt, pedig hosszan készült rá; olyat akart alkotni, ami méltó legyen egyéniségéhez és nemzedékéhez. Mert Szende Zoltán a klebelsbergi tudósnemzedékhez tartozott: a fiatalkor hasznos tanulóévei során megfordult Nyugaton, ahová századok óta zarándokoltak látni és tanulni az ifjak, és az ott szerzett benyomások sosem mosódtak el emlékéből. Egész gondolkodását a széles európai látóhatár jellemezte, ami hű társként kísérte végig munkássága és a nagy európai kataklizmák idején. Így lett tudományának szűk szakjából kiindulva hazájának és az európai humanitásnak hű szolgája, így lett kultúrdiplomata, aki a külföldi agorán is hazájának a javát kereste és mindenkor úgy kereste, hogy sosem feledkezett meg a legfőbb erkölcsi elvről, amely a kicsiny és nagy népeknek a természeti jog alapján egyaránt kiméri életlehetőségét. Oly tisztán szerette hazáját, hogy azért egy népet sem akart gyűlölni, és azt a nagy gondolatot, módszert, szervet kutatta, amely a világ népei között a harmóniát fenntartja.”

A fenti nekrológot a Jelenkor című újság 1943. június 14-i számában közölték. Kósa János egy olyan kimagasló tehetséget méltatott, akinek korai halála fájdalmas vesztesége volt a magyar szellemi életnek.

Szende Zoltán méltó utóda lehetett volna Horváth Jenő kiváló diplomáciatörténésznek, ám a sors végzete egy olyan pillanatban ragadta el a tudományos pályáról, amely ezt a reménységet megsemmisítette. Bár fiatalon meghalt, mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Bámulatos tudása, nyelvtehetsége, írói vénája korának egyik legtermékenyebb szerzőjévé tette, állandó munkatársa volt a legjelentősebb diplomáciai és más kimagasló szellemi lapoknak.

Korunk embere joggal tarthat érdeklődést Szende Zoltán életének, munkásságának a megismerésére, ám a csak frázisokban hangoztatott mai nemzeti öntudat őt is ugyanúgy kitörölte a magyar kiválóságok panteonjából, ahogy tette ezt azzal a több tucat szerzővel, akiket kiadónk az elmúlt években megpróbált az örök felejtés homályából kimenteni.

Szende Zoltán akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor alig 27 évesen német nyelven Die Ungarn im Zusammenbruch 1918. címmel publikálta Magyarország Trianon előtti összeomlásának teljes folyamatát. A kedvező fogadtatás vette rá a szerzőt arra, hogy könyvét magyar nyelven is kiadja, amire 1933 januárjában került sor ezzel a kiadói ajánlással:

“A külföldi rágalmak és ellenséges beállítású közlések közepette nagy szolgálatot tett a magyar ügynek egy fiatal történészünk, Szende Zoltán dr., aki évek hosszú során felkutatott levéltári okmányok és ismeretlen feljegyzések alapján, ugyancsak német nyelven megírt könyvvel állt ki a világ nyilvánossága elé a magyarság védelmére. Könyve megrázó részleteket tárt a külföld szeme elé a magyarság utolsó hősi teljesítményeiről és a történeti Magyarország feldarabolását előidéző történeti erők kialakításáról.”

A tervezett megjelenésre hiába siettek az emberek a könyvesboltokba, egy darabot sem tudtak vásárolni, ugyanis a kötetet már az előjegyzés során elkapkodták, így sokaknak várniuk kellett a második kiadásra, de ez sem tartott sokáig, szükség volt a harmadik kiadásra is.

Az ifjú szerző művét szinte minden magyarországi újságban méltatták, sőt “olasz, francia és lengyel nyelvekre fordított fejezeteivel is három világrész sajtójában nyert osztatlan elismerést.”

A kötet: “eddig ismeretlen levéltári anyag alapján a magyarság oly megrázó hősi teljesítményeit mutatja be az összeomlás szörnyű napjaiban, olyan ismeretlen összetevőit mutatja ki a régi Magyarország felbontását előidéző történeti erőknek, hogy mint korrajz és mint olvasmány egyaránt lebilincselő” – írták róla az újságok. A Szabadság recenziója így fogalmazott: „A szerző drámai mozgalmassággal vetíti történeti távlatba Károly király békekísérleteit, azok meghiúsulását, a monarchia és hadereje bomlását, a bécsi, budapesti, prágai, zágrábi, laibachi és szarajevói forradalmakat s közben a piavei végküzdelem magyar Krisztusainak emberfeletti teljesítményeit. A magyar katonaság hazavonulásának detektívregénybe beillő fejezeteit, Magyarország megszállásának, a bolsevizmusnak, a román inváziónak és a békekonferencia titkos machinációinak ismeretlen fordulatokban bővelkedő, drámai lüktetésű leírása követi nyomon. Teljesen magával rántja az olvasót a magyar lét legkritikusabb napjainak izzó tragikumába, szinte érezzük a magyar végzet pörölycsapásainak zuhanását.”

Szende Zoltán tételről tételre cáfolja a mai történészek által is hangoztatott hazugságot és egyértelműen bebizonyítja: a magyar katonák fegyelme nem lazult meg annyira, hogy ne lehetett volna őket felhasználni az ország határainak megvédésére.

Balla Antal pedig így fogalmazott a könyvről: “Mi idézte elő a nagy katasztrófát? Kétségtelenül elsősorban a vesztett háború. De ez még magában nem kielégítő magyarázat. Országok, birodalmak nem omlanak össze máról-holnapra, egyetlen vesztett háború következtében, ha az összeomlásnak mélyebb és távolibb okai nincsenek. Ezeknek a mélyebb és távolabbi okoknak kifejtése külön nagy tanulmányt igényelne. Az a csoport, amely a válságos pillanatban, az új Mohács előtt magához kaparintotta a hatalmat, a saját kicsiny párt- és csoportérdekeit nézte és nem a nagy nemzeti érdeket. Az ő pacifista elveiknek el kellett bukniok a vulkanikus erővel előtörő cseh, oláh és szerb nacionalizmussal szemben. Nyitva hagyták a határokat, holott a történelem minden tanúsága amellett szól, hogy az az ország, mely végsőkig kitart, nem kaphat olyan rossz békét, mint az, mely gyáván megadja magát sorsának. Elhalványodott a függetlenségi gondolat és a nemzeti akarat elernyedt. A tragikus összeomlásnak be kellett következnie, mert a nagy, nehéz történelmi pillanatokban nem a gyáváké és meghunyászkodóké, hanem a bátraké a győzelem.”

Az 1918-1919-es összeomlás hátterének feltárásáról készült történelmi forrásmunka a második világháború után a kommunista diktatúra „könyvmegsemmisítő lágereibe” került. Egyes példányai túlélték a nehéz időket, de ezek legfeljebb gyűjtők birtokában vannak, akik könyvaukciókon tudtak hozzájutni.

Szende Zoltán személyéről pedig semmilyen adatot nem lehet fellelni, ez az első alkalom, hogy közzé tudjuk tenni a születésének és a halálának az időpontját: 1904–1943. Neve sajnos még egyszerű szócikként a Magyar Életrajzi Lexikonba sem került be.

Tudomásunk szerint az elmúlt 30 évben is csak egy recenzió jelent meg Szende kötetéről, ez is 1994. március 12-én, az Új Magyarország napilapban, ahol Major Zoltán hívta fel a figyelmet a felbecsülhetetlenül értékes kordokumentumra.

Ebből idézünk két bekezdést:

„Szende művének központi része az 1918 őszén lezajlott katonai események leírása. Tárgyalásmódja összetett-hadtörténet, diplomácia, pártküzdelmek, hátország fejleményei, aprólékosságig részletes, filmszerű, precíz, sűrített és tömör. Az 1945 utáni magyar történetírásban szinte kötelező volt a központi hatalmak, esősorban a Monarchia katonai létesítményeit lekicsinyleni. A különféle nehézségek és problémák ellenére megállapítható, hogy ez a 11 nemzet fiaiból álló hadsereg tiszteletreméltó teljesítményekre volt képes, még az USA hadba lépése után nyomasztó személyi és anyagi fölénybe kerülő ellenséggel szemben is, hadseregei még 1918-ban is nagy területeket tartottak megszállva és mindenütt az ellenség földjén álltak.”

„A köztudatban máig az él, hogy ez a hadsereg az egyik napról a másikra teljesen felbomlott. Szende Zoltán nem tagadja a bomlás tényeit, ez a bomlás azonban térben és időben elnyúló folyamat volt, amelyet politikai események siettettek, szélesítettek. A Monarchia ugyan valóban katonai vereséget szenvedett, ezt a tényt maga Tisza István is elismerte. A hadsereg azonban még október végén is komoly erőt képviselt. Szende részletesen leírja az egyes csapattesteknek a fegyverszünet utáni, sokszor valóban visszaözönlés szerű hazatérését, a leírásban azonban helyet kapnak azok az alakulatok is, amelyek a forradalmi és pacifista propaganda ellenére is rendben, zárt alakzatban igyekeztek hazatérni, fegyverzetük nagy részének megőrzésével, megvédésével. A rendben hazatérni szándékozó alakulatok törekvésének sikerét nemcsak objektív nehézségek gátolták, hanem Linder ügynökeinek szereplése is, akik már az országba való belépés előtt csellel, politikai ígéretekkel vagy erőszakkal igyekeztek széjjelugrasztani, lefegyverezni őket. Mégis voltak nem kevesen, akik akartak és képesek lettek volna harcolni Clemanceau győzelmének sakáljai, a környező fiókimperializmusok ellen. Egyebek között Hegedűs tábornok is viszonylag épségben hozta haza csapatait a fegyverszünet után, hadosztályának újjászervezését az akkorra már mindenhatóvá lett katonatanácsok tették lehetetlenné.”

Harminc évvel ezelőtt Major Zoltán annak a reményének adott hangot, hogy az 1918–1919-es korszak újragondolására és újraértékelésére kerül majd sor. Major éleslátása rátapintott a lényegre: ugyanis ha nem tudjuk feldolgozni és újraértékelni legnagyobb tragédiánkat, akkor a jövő is el van zárva előlünk. Nincs jövője annak, aki nem ismeri a múltját, aki nem ismeri a múltját, az el fog veszni. Most, amikor 30 évvel később saját bőrünkön érezzük az örök igazságot, láthatjuk, a sírgödör felé tántorgó nemzetünk még reménytelenebb helyzetbe került. Ma sokkal távolabb kerültünk a túlélés lehetőségétől, mint 30 évvel ezelőtt…

1962 nyara szinte emberemlékezet óta nem tapasztalt esőínséget hozott az országra. Hőhullám hőhullámot ért, a szorongatott mezőgazdaság megmentésére Tiszabőn üzembe kellett helyezni az ország legnagyobb vízkiviteli művét, amely 3400 liter/másodperc kapacitással tudott működni, a Balaton környéki földeket pedig a tó vizével öntözték. Akkor még volt víz a Tiszában, de a Balaton szintje is elég magas volt ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot. Viszont a kánikula nem hátráltatta a Barátság kőolajvezeték kivitelezésének befejezését, amely mindmáig Magyarország energiaellátásának ütőere.

Az 1962-es nyár legkiemelkedőbb eseménye ekkor is augusztus 20-ához kötődött, melyet az ateista kommunisták az „alkotmány ünnepének” neveztek, a kereszténységre, Szent Istvánra még utalás sem történt. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, azaz Magyarország kommunista államfője úgy tartott beszédet az államalapítás ünnepén, hogy a „magyar” szó el sem hangzott a szónoklatában. Pontosabban akkor említette meg, amikor megnevezte azt a bolsevista bűnszövetkezetet, amelynek ő maga is vezetője volt, amely terrorral uralta hazánkat és amit így hívtak: Magyar Szocialista Munkáspárt.

Dobi István a fejlődést és a gyarapodást dicsérte, amely természetesen a dicső szocializmusnak volt köszönhető és azt az öt éves tervet, amely mindezeknek az alapja. Tehát azt az öt éves tervet méltatta, amely Rákosihoz kötődött, hiszen azt szovjet mintára ő indította el. Érdekességként tesszük most hozzá: Rákosit előző nap zárták ki a kommunista pártból, ráolvasva az öt éves terv beteg és abnormális kivitelezésének bűnét és a saját személyi kultuszának kialakításával járó likvidálásokat.

Dobi István továbbá a békéről beszélt. Amint fogalmazott: „bár nyugtalan a világ, mi mégis bizalommal tekintünk a jövő elé, újabb és újabb nagy belső feladatok megoldására vállalkozunk, mert a Szovjetunió pártja, népe, kormánya kezében jó helyen, a legjobb helyen látjuk a béke védelmének ügyét. A Szovjetunió leszerelési- és békejavaslataiban a népek lelkiismeretéhez is szól és ez magyarázza a javaslatok hatását a nemzetközi politikára és az életre.”

Az egyik U-2 felvétel a kubai telepítésű szovjet atomrakétákról:

A valóságban a szovjet leszerelési terv 1962 augusztusában úgy valósult meg, hogy közepes hatóságú ballisztikus rakétákat telepítettek Kubába, a Kennedy által vezetett Amerikát fenyegetve, amivel a békeharcosok kis híján kiprovokálták a 3. világháborút. Hruscsov, a magyar forradalom vérbefojtója végül meghátrált, ezzel gyengeséget mutatva, politikailag pedig saját magát is kivégezte és nem sokkal később megbukott az elvtársai előtt is.

A magyar politikai életben 1962-ben más skizofrén események is zajlottak. A bolsevikek által elüldözött Károlyi Mihály, akinek működése 1919-ben hatalomra juttatta a bolsevizmust, visszatért Magyarországra. A hét éve halott gróftól nem kellett többé tartani, így, a koporsóban fekve, már megérdemelte a bolsevista állami temetési pompát. Szinte ezzel párhuzamosan rehabilitálták az egyik legnagyobb bolsevik tömeggyilkost, Kun Bélát, akit 1938-ban a bolsevik elvtársai végeztek ki Moszkvában. És az augusztusi kánikulában, a már említett okok miatt Rákosi Mátyást leghűbb elvtársai tették hűvösre; élvezhette a szabad levegőt a Szovjetunió kietlen vidékein, ami rosszabb volt bármelyik magyar börtönnél. Minden bizonnyal még annál is, mint amibe megalázás céljából egy koncepciós per során Miskolczy Ágost, egykori koronaügyész-helyettes került Rákosiék „jóvoltából” az Úr 1946. évének ugyancsak forró nyarán.

„A nemzet összes alkotóerejének összefogásával leraktuk a szocializmus alapjait” – hirdette Dobi István 1962. augusztus 20-án. Ezek voltak Miskolczy Ágost élete utolsó napjainak eseményei. Totális uralomra jutott az, ami ellen egész életében küzdött, aminek a megvalósulását minden áron megpróbálta megakadályozni. Miskolczy Ágost 1962. augusztus 23-án halt meg.

Milyen érdekes a jelenkor: az országot erkölcsi és morális mélységekbe süllyesztő alakok neve fennmarad, mint példakép.

Gondoljunk csak a bolsevizmus szálláscsinálójára, Szabó Ervinre, akiről ma, a keresztény polgári kormányzat 13. évében is az egyik legfontosabb kulturális hálózatrendszer van elnevezve.

Míg akik egykor az ország szellemi, lelki, erkölcsi felemelkedésén munkálkodtak, a bolsevizmus ellen küzdöttek, ki vannak törölve a magyar nemzet emlékezetéből.

Tökéletes példa erre Miskolczy Ágost, a két világháború közötti időszak egyik legfontosabb szellemi és morális iránytűje, a bolsevizmus elleni küzdelem bástyája. Ezt a bástyát 1945-ben „rombolták le” az „átoksori kísértetek”, amikor a népbíróságoknak nevezett vérre szomjazó rituális lincselőhad rátámadt a magyarságra.

„A politikai rendőrség letartóztatta Miskolczy Ágost koronafőügyész-helyettest, aki a demokráciáért küzdő baloldali embereket és politikai harcosokat közönséges gonosztevőkként kezelte és nem riadt vissza valótlanságok állításától sem, hogy a vádlottra a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérhesse. Így járt el a többi közt Rákosi Mátyás esetében is. Kiterjedt publicisztikai működésének minden sora súlyos vádat jelent ellene. »Szemben a forradalom arcvonalával« című könyve a legféktelenebb uszítás a bolsevizmussal szemben.” Az idézett tudósítás a Szociáldemokrata Párt Világosság című napilapjában jelent meg 1945. július 8-án. Ezután a lap végigkövette a Miskolczy-per fázisait, egy évvel később, június 25-én pedig már az ítéletről is tudósított: „A népbíróság Rejtő tanácsa öt évi börtönre ítélte dr. Miskolczy Ágost fasiszta koronaügyész-helyettesét. Miskolczy Ágost képviselte a vádat a Rákosi Mátyás elleni bűnperben és ő írta a »Szemben a forradalom arcvonalával« című hírhedt ellenforradalmi művet”.

Vajon mit tartalmazhatott ez a könyv, ami annyira veszélyes lehetett az országot bekebelezni akaró bolsevista diktatúrára? Milyen gondolatokat foglalhatott össze, amit a népbírósági koncepciós per kommunista ügyésze vádlólag is a fejére olvasott a szerzőnek? Vajon miért tettek meg mindent a bolsevizmus szekértolói, hogy a szerzőjén bosszút álljanak, magát a művet pedig megsemmisítsék, azaz szó szerint kitöröljék a magyar emlékezetből, hiszen a könyvet már 1945 májusában az elsők között tették tiltólistára – és birtoklása is súlyos bűncselekménynek számított? És vajon ki volt a szerző, akitől a kommunisták jobban rettegtek, mint az ördög a tömjénfüsttől?

Miskolczy Ágost 1883-ban született Szekszárdon és már diákkorában is büntetőjogásznak készült. Nem ügyvédnek, hanem ügyésznek! Nem védeni a bűnöst, hanem vádat emelni mindenki ellen, aki a jogrend ellen vétkezik. Hogy saját szavait idézzük: „Nagy tévedés, hogy a közösség az ügyészben csak az egyoldalú közvádlót látja, aki hivatásszerűen minden körülmények között vádol. Az ügyész a megsértett jogrendet, a sértett fél jogát védi, a törvények parancsa, valamint a saját lelkiismerete és meggyőződése szerint”.

Dr. Miskolczy Ágost a szekszárdi törvényszéknél kezdte pályafutását. 1919-ben került a Budapesti Királyi Ügyészséghez. 1927-ben táblabírává nevezték ki. Utána egy időben, gróf Bethlen István miniszterelnöksége alatt, mint büntetőjogi szakértő a miniszterelnökségen teljesített szolgálatot. Ezt a néhány évet leszámítva, egész jogászi pályáján megmaradt az ügyészi emelvényen. Mint ügyész kiváló szónok volt. A szónoki képességen rendelkező emberekről általában azt szokták mondani, hogy nem értenek az íráshoz. Dr. Miskolczy Ágost azonban ezt is tudta. Ugyanazon időben – többek között – vezércikkírója volt a már megszűnt, nagy tekintélyű Budapesti Hírlapnak. Ebben az újságban írta meg 1926-ban azt a nagy értékű cikkét, amelyben kimutatta, hogy a Szent Korona tana ma is valóság, nem csak szent ereklye, hanem közjogi fogalom. Megírta pedig ezt a cikkét azért, mert a „forradalom” után a »magyar állam« nevében mondták ki a bíróságok az ítéletet. Zsitvay Tibor, az akkori igazságügy miniszter magáévá tette a dr. Miskolczy Ágost által történelmi és jogi alapon kimutatott igazságot és azóta – természetesen törvénybe iktatva – a »Szent Korona« nevében hangzanak el a bíróságokon az ítéletek.” – írta röviden a koronaügyész-helyettes, Miskolczy Ágost pályafutásáról a Tolnai Világlapja 1942 márciusában. Miskolczy pozíciója akkoriban a legfőbb ügyész helyettesének felelt meg.

Miskolczy Ágost életének, munkásságának a jelentősége túlmutat a fenti méltatáson. Miután ügyészként ő képviselte a vádat az összes jelentős kommunista bűnperben – például Rákos és Kádár János ellen is –, olyan egyedülálló tudással rendelkezett a bolsevik hálózatokról, a forradalmi mozgalmakról, amely máig kiemelten aktuálissá teszi azt a könyvét, amelyet főműveként tartanak számon. Arról a kötetről van szó, amelyet fentebb már említettünk az ellene folyó koncepciós eljárás kapcsán.

A korabeli keresztény sajtó Miskolczy Ágost munkáját nem értette félre és tökéletesen felismerte a jelentőségét. A kötetről számtalan méltatás jelent meg, terjedelmi okokból ezek közül mindössze három recenzióból idézünk.

„Miskolczy Ágost dr. főügyészhelyettes egy évtizede vívja a harcot közvádlói székből és íróasztal mellől, szemben a forradalom arcvonalával.

Előtte tárult fel először a forradalom aknahálózata a bolsevista perek aktáiból, ő ismerhette meg legalaposabban a szovjet propaganda módszereit a hétről-hétre gyűjtött forradalmi célú sajtótermékekből. Közvetlen tapasztalatain kívül a forradalmi mozgalmak mélyebb összefüggéseit is feltárja, elméleti hátterüket is megvilágítja.

Jól ismeri a kérdés nemzetközi irodalmát és nem kerülik el figyelmét a kommunista forradalom történeti analógiái sem: a francia forradalmat a modern historikus szemléletével látja.” (Napkelet)

„Dr. Miskolczy Ágost könyve részletes és kimerítő ismertetése, a forradalom e mai tartozékainak is, de a könyv jelentősége a technika hallatlanul pontos feltárásában van.

Olyan katekizmusa ez a védekezésnek, amit a polgári társadalom iskoláiban kellene tanítani, mert csak a bolseviki módszerek ilyen ismeretével lehet a polgárság fennmaradását megszervezni.” (Pesti Hírlap)

„Miskolczy Ágostot egyik nem régen megjelent könyvének ismertetésében a forradalom szakértőjének nevezte valamelyik újság kritikusa. Az elnevezés találó volt. Valóban, alig van Magyarországon publicistánk, aki olyan intenzíven foglalkozott volna a forradalom természetrajzával, mint Miskolczy, aki ezt a sokrétegű problémát gyakorlatilag az ügyészi emelvényről, elméletileg a forradalmakkal összefüggő társadalmi, politikai, kulturális kérdések alapos tanulmányozásának szellemi magaslatáról ismerte meg. Miskolczy Ágost legújabb könyve a forradalom szakértőjét mutatja meg az olvasónak, szinte lenyűgöző szellemi felfegyverkezettségében és olyan messze terjedő látókörrel, amellyel ma versenytárs nélkül áll a forradalmakról szóló magyar publicisztikában. A forradalmak leverése után Miskolczy Ágostnak mint ügyésznek, közvetlen közelről volt alkalma megismerni a forradalmárt, a felforgatót, a titokban vezénylő bujtogatót, az erkölcsi aggályok nélkül cselekvő terroristát, a minden felforgatásra igazolást gyártó intellektuelt, a vak »Schöngeist«-ot [széplelket] és a nagyon is jól látó spekulánst. A laikus, aki csak kívülről látta, vagy áldozatként szenvedte végig a forradalmakat, nem is közelíthette meg úgy a forradalom lélektanát, mint Miskolczy Ágost, az ügyész és publicista, aki előtt feltárult a forradalom-csinálás technikájának minden műhelytitka. (…)

A laikus azt hiszi, hogy a forradalom valami elemi csapás elháríthatatlan végzeteként száguld végig a társadalmak életén. Miskolczy tisztában van azzal, hogy nincs spontán forradalom, mert a látszatok mögött mindig jól megszervezett és előkészített terv van.

A laikus azt hiszi, hogy a forradalomból kiábrándult társadalom többé nem kapható felforgatásra, mert már immunizálva van. Miskolczy tisztában van azzal, hogy a forradalom bármiként hasonlítson is az ember szervezetét elpusztító ragályos betegségekhez, mégsem azonos azokkal, mert egy társadalmat a forradalommal szemben immunisnak, a már egyszer kiállt betegséggel szemben mentesítettnek látni nem lehet. S ha szűkebb körre vonjuk a forradalom fogalmát és azt hisszük, hogy immunizálva vagyunk a bolsevizmus ellen, akkor nagyon is tévedünk. A tévedés eloszlatására le kell szedni a fejekről a kényelmes, bóbiskolásra csábító nyárspolgári hálósipkát. Mexikónak ki tudja hány századik, Portugáliának 1907 óta huszonharmadik, Görögországnak húsz év óta nyolcadik forradalma a szemünk előtt zajlott le. Ezekben nem szabad egzotikus operettmotívumokat látni és azt hinni, hogy ezekben az országokban a társadalmak már lerázhatják magukról a kézzelfogható ragályismétlődés tanulságait. Miskolczy most megjelent könyve heroikus küzdelem az önmagát ámító és elaltató társadalom rövidlátása, kényelmes gondolatnélkülisége és veszedelmes gondtalansága ellen. Tulajdonképpen hatvannégy újságcikket, vezércikket, néhány beszédet és egyéb közleményt sorakoztatott egymás mellé a szerző. Négy-öt év publicisztikai termését adja, nem annyira időrendi, mint inkább logikai sorrendben és az egészet összefüggő gondolati egységbe vonja a szerző küzdelme a forradalom, a polgári társadalom aluszékonysága ellen. Vannak megállapításai, amelyek feszítik és tépik az idegeket, tapasztalati alapon tett kijelentései, amelyek elveszik az olvasó álmát és megremegtetik a szíveket. Erre a könyvre nagy szükség volt. A magyar társadalom hajlamos a feledésre és ami még ennél is nagyobb gyöngeség, hajlamos meg nem látni a szeme előtt ágáló sok veszedelmet. »Mi immunizálva vagyunk!« jelszó mellett szeretjük kényelmesebben venni a dolgokat és az életet, Miskolczy Ágost könyvére ezért volt szükség.” (Katolikus Szemle)

A Katolikus Szemle szerzőjének, K. Török Miklósnak, a korszak kiemelkedő egyháztörténészének szavaihoz nincs mit hozzátenni. Ezek is ugyanolyan aktuálisak, mint Miskolczy kötetének minden mondata.

Az 1932-ben megjelent Szemben a forradalom arcvonalával című kötet mindmáig az egyik legkiemelkedőbb bemutatása annak a sötét erőtérnek, amely 1945 után a terror eszközeivel Magyarországon is átvette a hatalmat, 1990-ig totális hegemóniát élvezett, jelenkorunkban pedig új álruhában, a zöldkommunizmus képében jelent meg, arra készülve, hogy a terror módszereivel újra átvegye az irányítást a jövőnk felett.

Ez a Világgazdasági Fórum (WEF) által megidézett, leninimádó Klaus Schwab-féle Great Reset programja. Kimondott céljuk a magántulajdon teljes megszüntetése, a kereszténység felszámolása, az emberi kapcsolatok digitalizálása, a totális kontroll kiépítése. A céldátum: 2030. Már a kapuban vannak!

A kommunizmus még soha nem volt ilyen távol, de ennyire közel sem a mai kor emberéhez. Most csak annyi látszik belőle, mint egy úszó jéghegyből a csúcs az óceánon, mely napról napra közelebb sodródik életünk hajójához. A katasztrófa elkerülése a felismeréssel kezdődik, de hogy miként és merre térjünk ki, abban is segít Miskolczy Ágost ma is használható iránytűje.

Lev Bronstejn Trockij, a bolsevista forradalom egyik vezetője 1920 környékén egy munkásgyűlésen hangzatos szónoklatot tartott. Előadásával magabiztosan uralta az őt hallgatók érdeklődését, majd miután meggyőződött róla, hogy senki nem mer ellenvetéssel élni, arra biztatta a jelenlévőket, hogy aki nem ért egyet a szocialista eszmékkel, nyugodtan menjen ki mellé az emelvényre és cáfolja meg az elmondottakat. Nagy csend uralta a teret, de egyszer csak mozgolódás látszott a tömegben, majd fellépett az emelvényre egy munkás, kezében sétapálcával:

“Elvtársak! Látjátok ezt a sétabotot. Ez elmondja nektek az orosz forradalom történetét. A forradalom előtt az országot az arisztokraták kormányozták. Ezt jelzi a sétapálca gombja. A vasalás a bot végén, ez jelképezi a fegyenceket. A bot közepe a munkások és parasztok jelképes helye. Most megfordítom a botot. A forradalom megtörtént, elvtársak. Az arisztokraták lent vannak, a fegyencek fönt – de a ti helyetek nem változott…”

A munkást néhány nap múlva kivégezték.

Aligha lehet a fenti pár soros jellemzésnél érthetőbben és a maga valóságában jobban megragadni, hogy mi annak a kísérletnek a lényege, amely a XX. század legtöbb áldozatot követelő terrorjaként vonult be a köztudatba és amelyet kommunizmusnak hívunk.

Történelmi távlatból ma már látható: a bolsevizmus csak egy lépcsőfoka volt annak a tervnek, amely most, jelenkorunkban halad a végkifejlet felé.

A világ egyik részében a bolsevizmus kíméletlen terrorral semmisített meg mindent, ami az útjába került, a Föld másik felén pedig a liberális mézesmadzaggal foszlatták szét az egészséges társadalmi szöveteket. Ezzel párhuzamosan a vadkapitalizmus álcája mögött kiépítették azokat a multinacionális cégeket, amelyek ma már minden kormányt kézi vezérléssel irányítanak, ha kell, a saját népük ellen. Jó példa volt erre a közelmúltban levezényelt covid-terror és a rá épülő emberkísérleti oltási program. A liberális mintaállamokban, mint például Kanada vagy Ausztrália, a szabadság eszméje lényegében ugyanolyan diktatúrává változott, mint a bolsevizmus az egykori Szovjetunióban.

Mára a vörös kommunizmus színt váltott, vörösről zöldre, és képviselői a klímamozgalmak céljait hirdetve akarják ismét megmenteni az emberiséget, ahogy tették ezt korábban.

Légy környezettudatos, mondj le mindenről, fogadd el a digitalizációval járó totális kontrollt és olvadj össze a számítógéppel, a transzhumanizmus majd biztosítani fogja az örök életet, hiszen minden gondolatod fel lesz töltve egy nagy földi szerverre. Nem lesz semmid és boldog leszel – hirdeti a zöld kommunizmust koordináló Világgazdasági Fórum a nagy utópiát, amely a koronavírus-járvánnyal vette kezdetét és az úgynevezett Nagy Újraindítással, a Great Resettel folytatódik. Az emberek ma már tapasztalhatják, fogytán a pénzük, minden társadalom elindult a lejtőn.

És nincs fék! Mert az az egyensúly, mely korábban reményt adott arra, hogy a beteg és utópisztikus eszmék megvalósulhassanak, azok sem tudták visszatartani azt a kataklizmát, mely mint egy szökőár, árasztotta el a XX. századot. A korábbi politikai elitek és az értelmiségi körök, a klérus nagy része tisztában volt azzal, hogy ha a kommunizmus kísérlete megkezdődik, annak végzetes következményei lesznek Magyarországon is. Nem véletlen, hogy őket erőszakkal távolították el a második világháború után a szovjet érdekszférába került térségekben. Helyükre jöttek a “fegyencek”, gondos szelektálással ezekből a körökből termelődött ki a mai politikai elit: a globalisták végrehajtói csapata.

A politikai marketinget megfordították: gondolkodj lokálisan és cselekedj globálisan. Ennek a következménye, hogy mára Magyarország is az egyik megszállt gyarmatává vált az új világrend törekvéseinek.

Mára megvalósult a tömegek uralma, az, amit a legsötétebb jövőképnek festettek le a nagy filozófusok. A „rendszer” kézben tart mindent. A „rendszernek” nincs ellenfele. A „rendszer” még a társadalmi elégedetlenségek hullámain is gondtalanul tud szörfözni. Megosztott társadalom, félelemben tartott sokaság, csúcsra járatott társadalompszichózis – a legideálisabb adottság a Mattias Desmet által megjövendölt totalitarizmus megvalósulásához.

Az elmúlt közel száz év oktatása generációk sokaságát termelte ki, akik értelmiségiként sem látnak semmilyen összefüggést, ezért rendszerben sem tudnak gondolkodni.

Minden iskolai tantárgy úgy van felépítve és beadagolva a társadalomnak, hogy abban a saját életünkkel való összefüggéseket nem lehet megtalálni. Generációk óta oktatói gárdák adják tovább ugyanezt, hiszen már ők maguk sem látnak és nem értenek semmit. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Külön könyvet lehetne írni a biológia, a kémia, a fizika területéről: nagyrészt olyan részinformációkból áll az egész iskolai tananyag, amelynek látszólag alig van köze az élethez. Mert ha lenne, hamar kiderülnének az összefüggések, például az, hogy betegségek özönét fillérekből lehetne ténylegesen gyógyítani. Csakhogy a profit nagy úr! A sok esetben káros gyógyszerfüggőség jobban jövedelmez, sőt majd el lehet adni valamit a mellékhatások kezelésére is…

Jelen esetben viszont sokkal inkább témába vág a történelmi összefüggések kérdése. Több mint fél évszázad kemény munkája van abban, hogy a történelmi tudat legkisebb szikráját is kiirtották a magyar emberekből. Generációk jöttek ki úgy az iskolákból, hogy sokuknak a leggyűlöltebb tárgya lett a történelem, és mellé vehetjük az irodalmat is. Végül is csak a történelmi tudatot radírozták ki a társadalom döntő többségéből, amely a magyar jövő alapfeltétele. Nyilván ezért törölték ki, és a nemzeti érzésnek egy primitív, lebutított változatát tartották meg a szavazói tömegek számára, akik nagy része valójában szellemi proletár.

Ezek azok a klasszikus tömegek, akikről Gustav Le Bon így írt A tömegek lélektana című könyvében:

„A filozófia, minden növekvő befolyása mellett sem tudott a tömegeknek olyan eszményt adni, ami áthatotta volna őket. De minthogy nekik mindenáron illúziók kellenek, ösztönszerűleg, mint a rovarok a fényhez, a szónokok köré sereglenek, kik ezzel ellátják őket. A népek fejlődésének nagy mozgatója sohasem az igazság volt, hanem a tévedés. Hogy a szocializmus olyan hatalmas manapság, annak az az oka, hogy még eleven illúziót tartalmaz. Folyton tért hódít a tudományos bizonyítások ellenére. Fő ereje abban áll, hogy olyan emberek védik, kik annyira sem ismerik a dolgok valóságát, hogy vakmerően boldogságot mernek ígérni az embernek. A szociális illúzió uralkodik a múltnak fölhalmozódott törmelékein és övé a jövő. A tömegek sohasem szomjúhozták az igazságot. A nekik nem tetsző bizonyságok elől elfordulnak és inkább a tévedést istenítik, ha ez őket elkápráztatja. Aki illúzióba ringatja őket, úr lesz fölöttük, de áldozatuk az, aki megpróbálja kinyitni a szemüket, leleplezni az őket körülvevő hazugságokat. (…) Megjegyzendő, hogy a lelki fogyatékosság alapján elterjedt eszmék, miután a néptömeget magáévá tették, átragadnak a felsőbb társadalmi szintekre is. Ez az, amit napjainkban a szocialista tanoknál látunk, amelyek azoknál kezdenek hódítani, akik az eszmerendszer legelső áldozatának vannak kiszemelve. Olyan erős a lelki fertőzés mechanizmusa, hogy működése előtt minden személyes érdek megsemmisül.”

Milyen jó összefoglalása jelenkorunk lényegének! És hogy össze van kapcsolva a fenti mondatokban a múlt a jelennel! Ezeket ugyanis Le Bon 1895-ben írta. A könyvében pedig szerepel az összes olyan tömegmanipulációs technika, amellyel ma is úgy vezetik a társadalmakat, mint a birkákat.

Pont ez a demokrácia lényege! Aki ismeri a történelmet és a tömegek pszichológiáját, arra vezeti az embereket, amerre akarja. A hipnotizált sokaság az azonnal ölő mérget is beveszi, ha szép szavakkal kérik meg rá, vagy félelemkeltő pszichózisba hajszolják.

És ez visz magával mindent, mint az ár, ahogy ezt az elmúlt 1-2 évben levezényelt Covid-oltási terror is visszaigazolja. Egy törpe kisebbség nyomására a társadalom többsége kételyek nélkül oltatta be magát – sőt a gyerekeit is (!) –, egy olyan kísérleti szerrel, amelyről semmit nem tudott, amelyről messziről bűzlött, hogy mindenre jó, csak arra nem, amire adják. Hiszen életszerű az, hogy a törpe kisebbséget jelentő politikai és orvosi elit – amelyiket eddig a legkevésbé sem érdekelte az emberek egészsége, tétlenül nézte azt, hogy az élelmiszeripar, a gyógyszeripar a legdurvább mérgeket zúdítsa a társadalomra –, most hirtelen megváltozott?

Ma pedig velünk élnek az oltás következményei, a súlyos mellékhatások és a megmagyarázhatatlan halálesetek sokasága. És még senki nem tudja, mi lesz a vége…

Egy törpe kisebbség nyomására kezdődött meg a kommunista kísérlet is 1789-ben, a Nagy Francia Forradalom égisze alatt. Szabadság, egyenlőség és testvériség volt a programja, majd szinte perceken belül átváltozott azzá, ami valójában. A világtörténelem egyik legvéresebb tömeggyilkosság-sorozata vette kezdetét. Erről ma kevesen tudnak, hiszen az igazságot rég kitörölték a fejekből.

Magyarország 1918-1919-ben kapta meg az első és a második kommunista vakcinát. Az elsőnél azt ígérték, megmentik az országot, a másodiknál pedig azt, hogy felemelik a társadalmat. A kísérlet eredménye máig hat, mellékhatásaitól megnyomorodott az egész ország. 1945 után megérkezett a harmadik, immár kötelező kommunista védőoltás, ami mára szinte az egész társadalmat agymosott zombivá változtatta.

Mennyi tanulságtól, tapasztalattól lesz elvágva az ember, ha megszakadnak a múlt és a jelen szálai, ha csak részleteket látunk a múltból. Ha az ember nem érti az összefüggéseket, akkor bármit el lehet vele hitetni.

1926 nyara mindössze 7 évnyi távolságra volt az 1919-es hazai kommunista kísérlettől. Az Oroszországot megszüntető forradalmárok vegyi laborjában létrejött a Szovjetunió, az onnan ideérkező hírek pedig szörnyűbbek voltak bármilyen rémálomnál. Még annál is, mint amit korábban Trockij emelvényén ismertetett a később kivégzett munkás. A fegyencek minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel támadtak rá az egész társadalomra, a földi mennyország helyett a kommunisták olyan poklot teremtettek, amelynek módszereit talán még Lucifer is tanulmányozta. Tehát 1926-ban, amikor Magyarország próbált magához térni a korábbi kommunista kísérlet sokkjából, sok emberben tudatosodott az, hogy a történelem megismételheti önmagát, 1918 és 1919 szörnyű korszaka újra visszatérhet Kelet felől. Aki csak tehette, az egész magyar társadalom számára megkezdte a felvilágosító munkát, és a maga valóságában ismertette azt az utópiát, amely könnyen rabul ejtheti a tömegeket.

A számtalan előadás és újságcikk mellett 1926-ban négy könyv is megjelent Magyarországon, amely igazi mélységében mutatta be a bolsevizmus úszó jéghegyét. Ezek közül az egyik Huszár Károly Az égő Oroszország című könyve.

A volt miniszterelnök kötete, mint a lármafa, úgy világította be a magyar vidéket, arra figyelmeztetve: jön a veszély, álljon mindenki készenlétben, az orosz bolsevizmus nem az orosz nép belügye, “hanem az egész emberiség válsága, és ebből a szempontból mellékes, hogy beteges agyú fanatikusok, ridegen számító tudósok, túlfűtött idegzetű demagógok csinálják-e.”

Nem könnyű kideríteni, akkoriban kapott-e még egy könyv ilyen nagy figyelmet, mint Huszár Károly munkája, hiszen alig találni olyan valamirevaló sajtóterméket, amelyben ne méltatták volna a kötetet, sőt rövid időn belül négy különböző nyelven is megjelent.

Huszár Károly, mint egy nagy szerkezetet, úgy szedi szét a bolsevizmus gépezetét, a teljes keresztmetszetét láthatjuk egy olyan ideológiai rendszernek, amelyik teljesen máshogy működik és más célok felé halad, mint azt a tervezői hirdetik. “Oroszországban egy világ keletkezik” – idézi Huszár Károly Fülöp Miller Renét – „ahol senki nem találja örömét az életben, amelyben a képeknek nincs színük, a zenének nincs összhangja és melódiája, a világnézetnek nincs támasza a szellemben, egy mechanizált világ, amelyben már csak lelkevesztett gépek léteznek. A kommunista rend valóban mindenkit meg akar fosztani egyéniségétől s a »gépek paradicsomába« akarja bevezetni az emberiséget. A bolsevizmus saját szavai szerint »nyugdíjba szeretné küldeni a régi isteneket«, de új bálványokat állít a tömeg szemei elé, amely azokat máris leborulva imádja. A bálványszörnyetegek helyett a gépimádás a kommunista tömegek új vallása.”

Mennyire aktuális gondolat, az egykor megírt “gépek paradicsoma” ma az emberi agy és a gép “összeolvadásában” ölt új testet és lép új szintre. Ugyanis a transzhumanizmusnak az alapja a kommunizmus. Az új kísérlet diadalra juttatása megkezdődött. A totalitarizmus pszichológiájában (Mattias Desmet) megírtak szerint napról napra közelebb kerülünk ahhoz az új világrendhez, amelynek lelki és szellemi tényezőit a fenti bekezdésben Huszár Károly már 1926-ban megírta.

Huszár Károly könyve kulcsfontosságú a jelenkorunk megértéséhez, mert a jelenből sarjad ki a jövő. Korábban utaltunk rá, hogy mennyi tanulságtól, tapasztalattól van elvágva az ember, ha megszakadnak azok a szálak, amelyek összekötik a múltat a jelennel. Akkor csak részleteket látunk abból a nagy tervből, melynek egyes elemei vonzónak és elfogadhatónak tűnnek, de ha kirakjuk a puzzle darabjait, ott lesz rajta a “rendszer” valóságos arca.

Huszár Károly könyvének másik aktualitását a mostani orosz-ukrán háború adja. Ugyanazok az amerikai pénzügyi körök, amelyek 1905-ben, majd 1917-ben rászabadították az oroszokra a forradalmi vírusokat, most ismét uralmuk alá akarják vonni a bolsevizmus alól kiszabadult országot és vele együtt egész Európát. “Színes forradalmakat” exportáltak a térségbe, az irányítást, a tömeggyilkos Lenin szerepét a puccsal hatalomba juttatott Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij ukrán elnök kapta meg.

Gustav Le Bon 1895-ben azt is megírta, hogy ha a szocializmus diadalra jut, azért nagy árat fizet majd az emberiség. A történelmi tapasztalatok alapján érdemes megítélni a hatalomba készülő zöld kommunizmust is. Ma már láthatjuk: a bolsevizmus csak egy láncszem volt a tervben, a végső cél most itt van előttünk, magának az embernek a megsemmisítése. A jövő társadalmában az ember már csak egy kis alkatrész lesz a Great Reset gazdaságában, egy géppel irányítható, folyamatos kontroll alatt tartott biorobot. Viszont az ehhez vezető történelmi folyamatok meg kell, hogy ismételjék magukat.

A “rendszer” nagy és megállíthatatlan, de ettől sebezhető. Sokszor elég a nagy gépek tönkretételéhez pár homokszem is.

Például ezt a “rendszert” pusztán azzal meg lehetne buktatni, ha a társadalom jelentősebb része elkezdene készpénzzel fizetni. A készpénz megszüntetése ugyanis olyan alap a Great Reset terveiben, amelynek meghiúsulása az egész elképzelésüket romba tudja dönteni.

1995-ben, a 8. osztály befejezése után – mint a szülőfalum hasonló korú tanulóinak döntő többsége –, én is a szomszédos Belényes egyik román iskolájába kerültem. Nem volt nagy távolság, szinte otthon voltam így is, de a mindössze három-négy kilométerre fekvő kisváros közelsége korántsem ellensúlyozta azt az idegenséget, amelybe jómagam is belecsöppentem.

A színmagyar Köröstárkány úgy állt ott akkor is a Fekete Körös partján, mint Wass Albert parancsa: a kő marad! Egy kis magyar sziget a román embertengerben, évszázadok óta dacolva a lehetetlennel. Itt semmi sem természetes, semmi sem magától értetődő, itt semmi sem a szerencse, a véletlen műve. A megmaradás csodájának receptje: a magyar akarat szövetsége az isteni gondviseléssel. Jóval később, Nyírő József Néma küzdelem című könyvének az elolvasása után jöttem rá erre, meg arra is, hogy az ilyen helyekkel Istennek mindig célja van. A kishitűség leküzdésére, az akarat diadalára ott van egy példa, a tárkányi helytállás valósága. Esélytelen? Reménytelen? Nézd meg a tárkányiakat! Minden akadályt legyőztek! Ez csak elhatározás kérdése – szól az intelem ma is azoknak, akiknek van fülük a hallásra és szemük a látásra.

Mindezeket én akkor 15 évesen, évvesztesként indulva neki a 8. osztály utáni életnek, még nem tudtam. Kevés önbizalmam volt, ezért is döntöttem a belényesi iskola mellett, ahol egy kőkemény román közösségbe csöppentem. Az osztály első padjában nyögtem végig az új élet napi kínjait. Tanáraink döntő többsége emberséges volt azzal a néhány magyarral, akit a sors oda vetett, de azért akadtak páran, akik kiélték magukat a rovásunkra. Ilyen volt a nyugdíjazás előtt álló romántanárnőnk. Minden óra elején felolvasta a névsort, kivéve az én nevemet, mert rám csak utálkozva, megvető arccal nézett, nem értve, hogyan lehet valakinek ezen a majdnem színromán vidéken olyan családi neve, amelyet egy becsületes román ki se tud ejteni, ráadásul a keresztnevemet még le sem lehet fordítani. Miután szinte a legvégén voltam a naplónak, így már a nevemmel megadtam minden egyes román óra alaphangulatát. Tehát amikor befejezte a névsort, gőgös ábrázattal ellépett a katedrától és az osztály előtt szónoklásba fogott, legalábbis ő ezt gondolhatta magáról.

Minden egyes órát azzal kezdett, hogy elmesélte a „barbár magyarok” különböző „gyalázatos tetteit”, amelyekkel „lerombolták a fényes dák-római, azaz a román kultúrát”.

Azokról a magyarokról beszélt, „akik nem sokban különböztek a vérebektől, nyers húst puhítottak a nyereg alatt, és azt zabálták, mint az állatok. Erdélyben a rómaiak utódai építették a nagy civilizációt, aminek a gerincét a betörő barbár magyarok kettétörték és ezeréves nyomorúságot hoztak az egyik legősibb civilizációra, a románra.

Ezek a magyarok kegyetlenek és galádok voltak, kitépték az áldozatuk szívét, embervért ittak és ettek, semmiben nem különböztek a sátán patás ördögeitől, de végül Isten segedelmével a románok mégis győzedelmeskedtek.”

Nem egyszer annyira felhergelte magát, hogy a még a nyála is a padunkra fröccsent. Nem tudom, az ősi civilizáció román leszármazottai mit fogtak fel ezekből a mocskolódásokból, de az tény, ha bizonyítani kellett a román irodalom ismeretét, tanárunk először mindig minket, azt a néhány magyart vett elő, akiktől számon kérhetett valamit, mert a dák leszármazottak döntő többsége a saját kultúrájának legelemibb részeit sem volt képes megtanulni. Sokuk az írással, olvasással, számolással sem nagyon boldogult.

Az idő távlatából megmosolyogtató ez a történet, de akkor, ott, nekem a 15 éves kamasznak, az első sorban, nem volt annyira vicces. Emlékszem, sokat töprengtem rajta, hogyan tud kitalálni egy pedagógus, egy tanár ennyi sületlenséget. És hogyan képes mindezt úgy előadni, mintha igaz lenne, mintha elhinné. Hát igen, a naiv gyermekkor… Honnan gondolhattam volna én akkor, hogy mindezek kész tényként és igazságként vannak elültetve már jóval több mint száz éve a román értelmiségi fejekben, akik annyira biztosak a magyarok általuk ismert történetéről, mint ahogy tudják, reggel felkel a Nap.

Honnan tudtam volna, hogy egész Európában Trianon előtt egy tervszerű propaganda hadjárat keretében a legképtelenebb őrültségek épültek be a magyarokról a nyugati ember fejébe is, ezek pedig száz százalékban megegyeztek azzal, amit ott nekünk a román tanárnő elmondott.

Trianon döntő részben pont azért következett be, mert a ránk mért csapást „igazságszolgáltatásként” fogta fel a nyugati politikai elit és közvélemény. Ők ugyanis azt tudták rólunk, hogy primitív és barbár hordák vagyunk, valamint véres elnyomói országunk kisebbségeinek.

És ezt azért tudták így, mert a korabeli magyar politikai elit, a diplomácia nem tett semmit, hogy valós információkat adjon a nyugati közvéleménynek. A budapesti liberális államvezetés ostobán és tétlenül nézte, hogy a nemzetiségek hazug propagandát fejtenek ki ellenünk. Még a veszélyét sem érezték annak, hogy ez a méreg rövidesen őket is el fogja pusztítani.

A 19. század végén már szerte a világban üzemeltek a hazugsággyárak, a liberális magyar állam pedig finanszírozta azokat a személyeket és műhelyeket, amelyek legfőbb célja a magyarság megsemmisítése volt.

1916-ban és 1917-ben az Új Nemzedék című újságban Gesztesi Gyula megdöbbentő cikksorozatban tárta fel a világsajtóban megjelenő, a magyarokat rágalmazó írásokat. Ekkor már ácsolták a fejfánkat és sokakban talán akkor tudatosodott igazán, hogy a korabeli évtizedek tétlenségéért nagy árat fizet a magyarság, a külföldi közvéleményt ugyanis annyira áthatotta a rólunk szóló valótlan és rágalmazó propaganda, hogy annak súlyos következményei lesznek. 1918 elején Gesztesi írásai könyv alakban is megjelentek A magyarság a világsajtóban címmel, amelyhez még 1917 végén Apponyi Albert gróf írt előszót. Idézzünk néhány gondolatot:

„Az a teljes tájékozatlanság, amely külföldön hazánk közjogi helyzete iránt létezik és amelynek jelei úton-útfélen bosszantják és a lealázás érzületével keserítik az idegen országokban utazó magyart, részben igazán a mi hibánkból ered, de részben intézményeinkből, illetőleg azok működésétől is származik. A mi hibánk az, hogy idegen nyelveken nem írunk ezekről a kérdésekről, úgy, hogy az idegennek módjában sem áll a mi igazaink megismerése. (…) Amint állami önállóságunkról, úgy nemzeti létünk másik pilléréről, a magyar nemzeti egységről is a legfonákabb felfogások uralkodnak a külföldön. Úgyszólván az egész világsajtó és a művelt idegenek 9/10 része telítve van azzal a gondolattal, hogy a »kisebbségben levő« magyar faj gonosz elnyomója a »nemzetiségi többségnek« – hogy csak a »magyar rémuralom« tartja össze ezt az országot, mint valami természetellenes, mesterséges tákolmányt, hogy tehát az emberiség szabadsági eszményei és békességi érdekei annak széthullását kívánják. Ha ezt nem így hinnék milliók és milliók, az entente nem is merészelhette volna azt a szemérmetlen programot, mint »béke-föltételének« lényegét fölállítani, amely leplezetlenül vallja egyik főtörekvéséül Magyarország feldarabolását. De nem csoda, hogy ilyen felfogások terjednek és csakis mirólunk terjednek, ahol ez nem igaz, holott az orosz birodalom nemzetiségeinek (az összlakosság 40–50 százalékának), a romániai magyaroknak és bolgároknak, az angol birodalmi íreknek, a szerbiai románoknak és albánoknak stb. tényleg hajmeresztő elgázolásáról csakis elvétve olvasunk egy-egy bátortalan megjegyzést. Oka ennek az, hogy míg különböző nemzetiségű irredentistáink mindenfelé óriási és szervezett irodalmi propagandát fejtenek ki eszméik és hazugságaik terjesztésére, magyar részről e tekintetben semmi, de semmi sem történik.

Mi csak szörnyülködni tudunk, ha külföldön lépten-nyomon a leggroteszkebb balvéleményekkel találkozunk hazánk viszonyait illetőleg, de nem jut eszünkbe, hogy ennek voltaképp magunk vagyunk okai, hogy nincs jogunk az idegeneknél valamely csodálatos módon beléjük oltott ismeretet várni, ha semmit sem teszünk az ő felvilágosításukra, a köztük terjesztett valótlanságok leküzdésére.”

Apponyi gróf kijelentéseit nem nagyon kell kommentálni. Történelmi távlatból ma már megítélhető, ekkor már réges-régen késő volt ez a felismerés, a magyar nemzet vonata megállíthatatlanul robogott a szakadék felé.

És még egy rövid helyzetértékelés Urmánczy Nándortól, a magyar nemzeteszme egyik legkiválóbb politikusától, amely 1933-ban a Pesti Hirlap május 11-i számában jelent meg:

„Sok mulasztás terhel a múltból. Nemzeti érdekeinket nem szolgáltuk minden irányban kellő éberséggel. Néhol teljesen el is hanyagoltuk, vagy közömbösen néztük, vagy figyelemre sem méltattuk. Amíg megvolt Nagymagyarország, túlságosan elbizakodtunk. Nemzetiségeink egy részének aknamunkáját tűrtük. Veszedelemtől nem tartottunk. A magyar birodalom egysége, feloszthatatlansága vallásos dogmaként élt bennünk.

Csak másodrendű kérdés volt, hogy külföldön ismernek-e és miként vélekednek rólunk. Ha volt is ez irányban valamelyes vágyakozásunk, csak a vágyakozásnál maradtunk. Már csirájában megölte minden törekvésünket az a körülmény, hogy a magyar államot kifelé elsikkasztotta a bécsi politika.

Külföldi térképeken Magyarország legfeljebb csak úgy szerepelt, mint Ausztria egyik tartománya, mint Galicia, vagy Tirol, vagy Dalmácia. Külképviseletünk osztrák volt, császári lobogóval, német hivatalos nyelvvel.

Külképviseletünk még a magyar hatóságokkal is németül levelezett. Egy alkalommal Debrecen városa, ha jól emlékszem, a kairói konzul németnyelvű levelét visszaküldte azzal, hogy a város hivatalos nyelve a magyar, írjon az osztrák-magyar konzul úr magyarul.

A magyar fizetést is zsebrevágó konzul panasszal élt. És gróf Tisza István ráparancsolt Debrecenre, hogy köteles elfogadni a németnyelvű megkeresést, de felküldheti a belügyminisztériumba, ahol magyarra fordítják.

Ha külföldi képviseletünk ennyire idegen volt a magyar nemzettel szemben, gondolni sem lehetett arra, hogy a rólunk tankönyvekben, térképeken, lexikonokban terjesztett hamis tanításokat meg lehessen cáfolni.”

Urmánczy helyzetértékelése tűpontos, maga a valóság pedig szörnyű teherként nehezedett a magyar nemzetre. És nemcsak ezek voltak a problémák. Még a horvátok is, akik a legteljesebb autonómiával rendelkeztek, telesírták a Nyugatot azzal, hogy mennyire elnyomják őket a magyarok. Közben ők maguk a legdurvább intézkedésekkel lehetetlenítettek el mindent, ami a területükön magyar volt.

Nem közismert, de a kiegyezés után a horvát barátaink tiltották be először a katolikus templomokban a magyar nyelv használatát Josip Juraj Strossmayer püspök vezetésével. Például ennek következtében tért át a református hitre a Maradék nevű falu, így tiltakozva a katolikus egyház nyelvi elnyomása ellen.

Természetesen a horvátok nem voltak valami szemérmesek: miután a költségvetésük szinte folyamatosan pótlásra szorult, a magyar pénzeket lelkiismeretesen elfogadták a hiányok fedezésére. A magyar állam pedig finanszírozta a magyar elnyomókat. A XX. század elején már olyan látványos volt a horvátok gyűlölete, hogy a magyarok egy csoportja a Julián akció keretében próbálta menteni a menthetőt: iskolákat, kulturális intézményeket hoztak létre a horvátok által üldözött magyarok számára. Csakhogy már ez is késő volt…

Hasonlóan gyalázatos magaviselettel voltak a magyarok irányába az ugyancsak teljes autonómiát élvező erdélyi szászok.

A románok sokat köszönhetnek az erdélyi szász vezetőknek. Az első világháború előtt és alatt Rudolf Brandsch vezetésével a szászoknak kiemelt szerepük volt Magyarország nemzetközi lejáratásában, telesírták a világot a leggusztustalanabb hazugságokkal a nem létező elnyomásukról, 1919-ben pedig azonnal meghirdették, hogy Romániához akarnak csatlakozni. Az álmuk valóra vált: a szászok Erdélyben a magyar fennhatóság alatt 700 éven keresztül lélekszámban és anyagiakban is szépen gyarapodtak, hogy aztán felszabadulva a magyar elnyomás alól 70 év alatt a román szabadságban megsemmisüljenek. És mi lett a jutalmuk a kollaboránsoknak? Nézzük csak a magyargyűlölő Rudolf Brandsch esetét: a második világháború után a kommunisták letartóztatták és a román börtönök vendéglátását élvezve úgy pusztult el, mint egy kutya, azt sem tudják pontosan, hogy hol. Vele együtt a szászok is eltűntek a történelem színpadáról.

Közben a boldog békeidőknek nevezett dualizmus alatt Erdély nagy részét gazdasági terjeszkedéssel elfoglalták a románok, a felvidéki területeket a cseh bankok finanszírozásával a tótok, a kárpátaljai részeket Kazárfölddé tették a zsidó uzsorások.

Ezzel párhuzamosan a szerb, szlovák, román stb. kisebbségek Srpska Matica, Slovenska Matica, Liga Culturală és más kulturális szervezeteken keresztül egész Nyugat-Európát behálózva elhitették a legképtelenebb őrültségeket a magyarokról. Ugyanazokat, amiket több mint száz évvel később nekem is hangoztatott a belényesi romántanárnő. Milyen érdekes, hogy a hazugság is mennyire időtálló tud lenni. Ha valahová befészkelte magát, nehezebb kiűzni, mint a démonokat a megszállt testekből. Mert ha elterjedt, mindenhol ott van, beékelődik a tudatba, a tudatalattiba, az ember szemléletébe.

A Trianon utáni időszakban a magyar értelmiség nagy része úgy magához tért, mint akit bedobnak egy hideg tóba.

Sokan rájöttek, hogy önmagunk sorsának megrontói elsősorban mi magunk vagyunk.

Megkezdődött az a feltáró munka, amely nagyjából 50 évet késett. Ennek egyik legkiválóbb képviselője Olay Ferenc volt, aki az 1920-as évektől kezdve szó szerint emberfeletti munka keretében nyomozta ki, tárta fel, hozta nyilvánosságra azt a töménytelen információt, amelyet az elődei elmulasztottak. Rövid idő alatt mintegy 20 könyvben és 400 tanulmányban mutatta be a két világháború közötti magyar kálvária stációit, annak előzményeit. Életének szinte minden pillanata munkával telt, és minden másodpercbe két másodpercet sűrített bele, mintha érezte volna, hogy a számára megadatott szűk 49 esztendőben mindent fel kell tárnia, amivel segíteni tudja a magyar jövőt.

Olay Ferencnek a Magyarország a külföldi tankönyvekben című kötete 1933-ban jelent meg, a Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában pedig egy évvel korábban. Mindkét könyv máig tartóan a legjelentősebb oknyomozó munka abban a vonatkozásban, hogy a Trianon előtti évtizedekben milyen manipulatív eszközökkel hangolták át a nyugati közvéleményt a magyarok gyűlöletére. Mindezek pedig akkor már beleépültek az iskolai tankönyvekbe, így már nemzedékek nőttek fel azon a „tudáson”, amely a magyarokat primitív, barbár gyilkosoknak, félvad pásztoroknak tartotta, akik nappal dolgoznak ugyan, de minden éjszaka rabolni mennek. Jó példa erre a következő leírás is:

“A magyaroknak félelmet gerjesztő külsejük volt. Aprók, karikalábúak. Kis szemük erősen belemélyedt szemüregükbe, szakálltalanok és roppant kegyetlenek. Ma, miután a németekkel, románokkal, szerbekkel és horvátokkal összekeveredtek: odajutottak, hogy elfogadható külsejük van, hogy házakban laknak.”

Máshol azt olvassuk, hogy Magyarország éghajlata trópusi, a magyarok többsége valójában szláv és hogy a többnejűség van szokásban, a magyarok sátrakban laknak, Budapest annyira elmaradott, hogy még egy gyógyszertára sincsen, a sötétség beálltával pedig nem tanácsos az utcán járni stb.

A nyugati közvélemény hasonlóan valóságosan kezelte a hamis térképeket is. Volt, ahol Magyarország Ausztria egyik tartománya volt, másikban Erdély Németországhoz tartozott, és hosszasan lehetne sorolni a hasonló butaságokat.

Viszont még ennél is érdekesebb, hogy már jóval az első világháború előtt készen álltak azok a térképek, amelyek Magyarország trianoni felosztását hirdették.

A szerbek, a csehek már az 1890-es években elkezdték azokat a térképeket terjeszteni, amelyek hazánk felosztását szorgalmazták, a románok pedig már jóval korábban, az 1800-as esztendő elején meghirdették a Tiszáig tartó országhatárukat. Az ezzel kapcsolatos térképeket pedig lázító céllal folyamatosan terjesztették az erdélyi román iskolákban, amelyeket a magyar állam tartott fenn. Árnyalatról árnyalatra bontakozik ki az, hogy a Magyarországot körülvevő államok túlnyomó része milyen céltudatosan készült az osztrák–magyar birodalom felrobbantására, ezt pedig milyen tétlenül nézte a magyar liberális mintaállam.

A történelem pedig mindig ismétli önmagát. A nyugati közvélemény megvető hozzáállásának intenzitásában semmi nem változott. Napjainkban külföldön a magyarok gyűlöletét az a magyarországi balliberális értelmiségi holdudvar kelti, amelyiknek legfontosabb finanszírozója a magát “magyar nemzeti keresztény kormánynak” tartó kurzus.

Pont, mint Tisza Kálmán és Tisza István miniszterelnöksége idején. A külföldi magyar kulturális intézmények vezetői szinte mind abból a körből kerülnek ki, amelyik a legnagyobb megvetéssel van a magyarok irányában. A Kinek a kulturális diktatúrája? című, 2018 és 2019-ben megjelent cikksorozatomban egy könyvnyi anyagot közöltem ebben a témában. Most, 2023-ban is, Méhes Márton személyében Csák János fideszes kulturális tárcavezető egy olyan vezetőt küldött ki Bécsbe a magyar kulturális képviselet vezetésére, aki a magyar értékeket megvető balliberális világ oszlopos tagja, akinek korábbi, 2010-es bécsi megbízása ellen még a Fidesz is tiltakozott!

Olay Ferenc könyvei azért is tanulságosak, mert ráébresztenek arra, hogy a trianoni katasztrófa nem okvetlenül utolsó állomás a magyarság megsemmisítésének folyamatában. Elég, ha figyeljük a jeleket: a nyugati országrész magyar termőföldjei jelentős részben osztrák tulajdonba kerültek, a keleti határra tömegesen költöznek be a románok, akik mindent felvásárolnak. Számos magyarországi megye évtizedeken belül cigány többségűvé válik.

A nem túl közeli jövő vészharangját Pataki Tamás a Magyar Demokrata (2022. 11.14.) riportjában kongatta meg “Lesz még Rajka szlovák falu” címmel. Ezt a magyarországi települést “Pozsony VI. kerületének” vagy “Kis-Bratislavának” is becézik. Az elmúlt években itt is kisebbségbe kerültek a magyarok, már a helyi cukrászdában dolgozó hölgy sem tudta magyarul kiszolgálni az újságírót. Ez a település egyelőre még Magyarországhoz tartozik, de valószínű, hogy már nem sokáig…

Néhány évvel ezelőtt az egyik családi barátunk óvodás kisgyereke egészen különleges dolgokkal hívta fel magára a figyelmet: 4-5 évesen már elég jól eligazodott a számok és a betűk világában, sőt, a maga szintjén tudta, mi az összeadás, a kivonás és képes volt értelmezni a százezres és milliós fogalmakat, ezek mellett földrajzi atlaszokat böngészgetett, ismerkedve a nagyvilág országaival.

– És nem figyeltek fel erre az oviban? – kérdeztem, amikor eljutott hozzánk az eset.

– De, ámulnak-bámulnak rajta az óvónők – mondta szerényen az apuka, mintha valami szégyellnivalója lenne.

– És nem foglalkoznak vele külön? – faggattam tovább.

– Egyáltalán nem, nincs rá idejük, ugyanis a gyengébbekkel való foglalkozás van előírva számukra, azaz az átlag alattiakat kell felhozni átlagos szintre – válaszolta a barátunk.

Az átlag! Jól jegyezzük meg ezt a szót, mert ekörül forog ma minden. Aki átlagos, az nyertesnek született, a tehetség pedig olyan, mint egy istencsapása, mint egy bélyeg, egy olyan vadhajtás az emberen, amit azonnal le kell faragni, még mielőtt elburjánzik. Ha a tehetség még egy kis öntudattal is párosul, akkor nagy baj van, mert ma az öntudatos ember a legveszélyesebb teremtmény.

Természetesen az átlag „faragásának” programja csupa nemes gondolat keretében történik: esélyegyenlőség, szegregáció, felzárkóztatás, a keresztényi könyörületesség az elesettekkel szemben – hát nem szívhezszóló?

A mai oktatáspolitika lényege arra az elvre épül, hogy a tehetségekből és a gyengékből egyaránt átlagosat kell faragni – és ez a munka már a legkisebb korban elkezdődik. Minden erő, minden energia arra irányul, hogy minél több átlagos legyen, mára pedig az átlag elfoglalta az élet minden pozícióját. Ott van a tudomány, a gazdaság, a politika, egyszóval a létszervezésnek a legmagasabb fokán.

Az átlagemberek korát éljük, gondolkozz átlagosan! Ma csak átlagra van szükség. A főtermék az oktatási gyártószalagon: az átlagmagyar.

A kiválasztott helyre születetteknél pedig – az alapítványi- és magániskolákban, valamint a kivételezett helyzetben lévő egyházi intézményekben – fel lehet fedezni a tehetséget, még akkor is, ha nincs. Ők alkotják majd az átlagon felüliek átlagát.

A politikai-gazdasági elit és kiszolgáló holdudvara pénzénél és hatalmánál fogva teljesen elvált attól az átlagos társadalomtól, amelyet részben maga tett azzá, ami. Ez az átlag elit.

Az átlag elitnek fogalma sincs, milyen az alatta lévő átlagember élete, milyen az átlagos állami iskola és milyen az átlagos egészségügyi rendszer. Hiszen nekik mindenből van elkülönített és saját részük.

Viszont ez az elit mentalitásban – átlag feletti létére – ugyanolyan szellemi nyomorék, mint a talpa alatti megalázott tömegek, ugyanis a mai elithez való tartozás csak egy klub, ahová az emberi aljasság és gátlástalanság létráján lehet bejutni.

A régi, hierarchiára épülő társadalmi rendszert azért kellett lerombolni, mert abban – úgymond – nem voltak szabadok és egyenrangúak az emberek, így nem élhettek testvéri közösségekben sem. Meghatóan szép gondolat, amiért százmilliók haltak meg a régi világot eltipró forradalmak, lázadások és háborúk kataklizmájában. És ma láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy azoknak az áldozata, „Kik érted haltak, szent Világszabadság”, mintha a legsötétebb átokként hullana vissza a mai világra, amelyben papírforma szerint megvalósult a „szabadság, egyenlőség, testvériség” boldog óhaja. Csakhogy a kocka minden esetben az ellenkezőjére fordult: a szabadság helyett a demokrácia diktatúrája van, az egyenlőséget kiváltotta a legembertelenebb másodrangúság – gondoljunk csak az elmúlt évek kovidista szankcióira –, testvériség helyett soha nem látott gyűlölet szállta meg a társadalmakat, a boldogság pedig a rettegés és a félelem tobzódásává alakult át.

Amikor elindult az egyenrangúságért vívott „nemes küzdelem”, cáfolhatatlan érvek szóltak amellett is, hogy eljön majd az idő, amikor az egyszerűbb emberek kezébe is Voltaire kerül, de végül Voltaire egyszerűsödött le az átlag szintjére. Sőt! Mára az egyenrangúság nem a szint alatt lévőket húzta fel egy magasabb szférába, hanem az időközben a középszerűvé vált mércét vitte le olyan szellemi mélységbe, ahol a sötétséget vágni és szeletelni lehet, mint a kocsonyát.

Rémálomszerű jelenség, amikor napjainkban már a magyar kormány tagjai, sőt maga Orbán Viktor és felesége is a legprimitívebb bulibáró bűnözők társaságával büszkélkedik, példaként hirdetve, hogy ez ma az elfogadott minta: az átlagemberből immár csőcseléket csinálni. A minőségi romlást az átlag észre sem veszi, pedig mindig van lejjebb.

Kulturális intézményeink sztahanovista tempóban gyártják a középszerűséget és a giccset. Felcicomázott „nemzeti” szellemi központjaink a lelki sivárság halott kereteinek funkcióját tudják csak betölteni, ahol a nemzetstratégiai, örökséget védő szervezetek egy valamit nem találtak még meg: azt a célt, amiért létrejöttek. Nemzeti dolmányba öltözött szellemi proletároknak a magyar identitást erősítő kulturális teljesítménye a „bomlás virágaiként” bűzölög a nemzet testén, amelyet kölnivel átitatott piros-fehér-zöld zsebkendőt szagolgatva lehet csak „megcsodálni”. Úgy tűnik, a Magyar Hanyatlás Szimfóniája a végéhez közeledik.

„Legyünk közönségesek! Azaz legyünk olyanok, amilyenek vagyunk. Éspedig ne csak életünkben, ruházkodásunkban, beszédünkben és szórakozásainkban legyünk közönségesek, de segítsük hatalomra a szellemi faragatlanságot.” Ez az, ami áthatja a mai társadalmat.

Valóban tényleg ilyenek vagyunk?

Milliók érzik ma azt, hogy mélyen átitatta őket a hazaszeretet, a nemzeti eszme, büszkék magyarságukra, a kereszténységükre. Milliók szavazata áll egy olyan politikai rendszer mögött, amely számukra megtestesíti azt az ideált, amiért úgy érzik, hogy küzdenek.

Ugyanezek a milliók a legkisebb ellenvetés nélkül veszik tudomásul azt, hogy a saját maguk döntése által hatalomra juttatott rendszer kivágta a nemzet fájának minden gyökerét: az oktatást, a kultúrát és az egészségügyet.

Három terület, három olyan életfunkció, melyek nélkül nincs jövő. A ma embere fel sem fogja, hogy „jövő nélküli világot épített, amelyben nem hagyott helyet saját folytatásának”.

Könyvkiadóként megszámlálhatatlan formában hallgattam meg a panaszkodást: de jó nekem, hogy könyvekkel foglalkozok, bezzeg nekik a sok munka miatt még olvasásra sincs idejük. Természetesen az ilyen embereknek fogalmuk sincs, mit jelent a mai korban könyvkiadással foglalkozni. És persze általában örül az ember az „irigyeinek”, de az én szememben legfeljebb a sajnálat tükröződhetett, és csak a rámragadt, színlelt udvariasság nem mondatta ki velem azt, hogy „Kedves barátom, neked nem időd nincs az olvasásra, hanem igényed, ami teljesen más dolog.” Valójában ezeknek az embereknek a nagy része időmilliomos, akik a virtuális térben naponta órákat töltenek el felszínes kapcsolatok ápolásával, sivár és üres életük kiteregetésével és a senkit nem érdeklő véleményük világgá kürtölésével.

Kivétel mindig van, de ma már összességében is az látszik, hogy a nemzeti identitására, a kereszténységére, a magyarságára büszke ember semmilyen kultúrát „nem fogyaszt”, nem vásárol könyvet, nem olvas, és ha valaki közéjük kerül, tapasztalhatja: a diplomások körében is oly jellemző a műveletlenség, hogy sokan már-már hivalkodnak is vele. Ezeknek az embereknek a magyar kultúra fája olyan, mint a tiltott gyümölcs az Édenkertben. Nem mernek róla leszedni semmit, legfeljebb a szomszéd növényről a giccset és a közönségességet.

Sokaknak a nemzeti lét egy megélhetési buksza, még többeknek egy plusz jövedelemforrás, másoknak meg egy érdekkapcsolat, de valójában magát az életérzést a maga teljességében átélni, ebben kiteljesedni senki nem tud, aki a rendszer része. A „nemzeti és keresztény” hivalkodó, szánalmas bohócként álvallásos megváltó szerepben tetszeleg. Közben egyetlen igénye a materiális javak teljessége lett. Alapélménye a gyűlölet. Szeretettörvénye: „felebarátom mindenki, aki ellenségem ellensége”.

Ennek a társadalmi közegnek a tükörképét az általa pozícióba helyezett politikai vonal testesíti meg. Így amikor a politikusokat, a politikából milliárdossá lett dúsgazdagokat szidja valaki, mindig gondoljon arra, hogy az ott a magyar nemzet valóságos arca. Azok a személyek nem jobbak és nem különbek, mint maga a magyarságnak nevezett nemzet. És ugyanez a helyzet más területeken is.

A ma embere számára felfoghatatlan jövőbeli perspektíva az, hogy néhány évtizeden belül a Kárpát-medencében a magyarság lényegében megszűnik, legjobb esetben a rezervátumlétet élvezheti, azt is csak akkor, ha szófogadó rabszolgaként képes a külföldi multicégek gyártósoraiba beállni.

Sokan azt hiszik, feloldozást nyertünk, lesz jövőnk, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Nem bűnhődte meg és már nincs is rá ideje. Csak egy példa: az elmúlt évtizedek 6-7 milliós abortusza mára visszahullott a magyarság fejére, már nem porlunk, mint a szikla, hanem fogyunk, mint egy homokhegy a sivatagi viharban.

Kevesen érzik, még kevesebben fogják fel, hogy valami történt az elmúlt évtizedekben – és ez nagyon más, mint amit eddig tapasztaltunk a magyar történelem folyamán.

A velejéig romlott, önző, önmaga jövőjét elprédáló átlag alatti ember már nem találja a kapaszkodót, amit egykoron az „Isten” és a „szellem” jelentett. Ezeket régen kiiktatta az életéből, a keletkezett űrt pedig felszínes politikai szólamokkal töltötte be.

A politika ma a hit, a politika ma a vallás, az irányjelző, a politika ma a lét értelme, a mai tömeg többségének csak a politika számít, politikai szemüvegen keresztül ítél meg mindent. Ha valami nem fér bele ebbe a primitív és buta politikai keretbe, azt üldözni kezdik, mint az eretnekinek tartott gondolatokat a középkorban.

És úgy tűnik, a végső győzelem már nincs messze: hamarosan szentesíteni lehet az egyéniség teljes eltörlését, diadalt ülhet az átlagosság, az egyformaság, a közhely, a gondolatnélküliség, a közönségesség, a szürkeség kultusza.

Mára a Gustave Le Bon A tömegek lélektana című könyvében 1895-ben előrejelzett folyamatok kezdenek beteljesülni. Spengler és Ortega jövendölései hátborzongató pontossággal láttatják velünk az elkerülhetetlen végzetet. De vajon van-e bármilyen „csodaszer” ennek a kivédésére

Kereken 80 évvel ezelőtt, 1943 elején egy fiatalemberekből álló társaság a második világháború megpróbáltatásaitól sújtott Magyarországon elhatározta, hogy egy szellemi világítótornyot építenek egy olyan időben, amikor a reménytelenség, a kilátástalanság, a jövőnélküliség talán legsötétebb napjai uralták az élet minden területét. A „Pharos Könyvkiadóvállalat” keretében olyan kiadványok megjelentetését vállalták, amelyek a gondolat és a szellem fényét mutatták a viharos tengeren hánykolódó embereknek, olyan irányjelzőt, amelyet lehet követni, amely kapaszkodót nyújt a teljes sötétségben.

A kiadó egyik alapítója, (a másik: Szabó-Froreich Antal) vezéralakja egy ismeretlen fiatalember, az alig 24 éves Szécsy János volt, aki elsőkönyves szerzőként 1943 végén olyan művel jelentkezett, amely egy-egy tudományos pálya lezárásaként is nagy teljesítménynek számított volna. Az erőszak kora című műve a legnagyobb nyugat-európai pszichológusok, filozófusok munkáinak magasságába emelkedett, mint például Le Bon, Spengler vagy Ortega, jelenkorunkban pedig Mattias Desmet.

Az erőszak kora megjelenése után még az erősen baloldali Népszava is foglalkozott a kötettel, természetesen kellő osztályharcos kritikai hozzáállással, viszont azt elismerte, hogy „Ilyen bátor hangú írás kevés látott napvilágot az utóbbi hat-nyolc esztendő alatt. Szécsy János polgár. Ez könyvének minden sorából kitűnik. De becsületes és művelt polgár, aki olyan dolgokat is meglát, olyan dolgokat is ki mer mondani, amelyeknek hirdetése korunkban a legnagyobb kockázattal jár.”

Az ekkoriban már több európai nyelvet is beszélő Szécsy János bámulatos műveltséggel, kultúrtörténetbe ágyazva olyan tablót fest a hanyatló nyugati szellemről, a tömegtársadalom uralmának veszélyeiről, amely konkrétan a mai ember problémáinak a gyökeréig hatol. Mert nincs semmilyen gyógyulás, kiút, megmenekülés, ha nem tudjuk azt, hogy merre tovább, ha nem ismerjük „kórtörténetünk” előzményeit.

Szécsy János nem sok reményre adó okot mutat fel, de két dolgot kiemel: Európa pusztulását el lehet kerülni, mert a kis nemzetekben hatalmas erő van. Továbbá akkor van esély, ha visszatalálunk a kereszténységhez, ahhoz, ami ennek a kontinensnek a lelke. 80 évvel ezelőtt a szerző hitt abban, hogy ezeket nem lehet elpusztítani. Ma, amikor e két esélyt adó remény ravatalánál állunk, megrettenve gondolhatunk a jövőre. Ami még megmaradt ezekből, azt is az erőszak eszközeivel próbálják kiirtani az Európai Unió teljhatalmú urai. Igen, valójában a mi jelenünk az erőszak kora.

„Az egész írását átlengi valami spengleri pesszimizmus, de ez a pesszimizmus nem a nyugati gondolkodók utánzata, hanem őszinte meggyőződés, amelyet eredeti gondolatok által fejt ki. »Az erőszak kora« lényegében a »nyugati embert« bírálja. Sorra veszi mindazokat a külső és belső tényezőket, amelyek »az átlagembert« jellemzik és egész sereg bátor megállapításhoz jut.” – ismeri el még a Népszava is, amelyiknek nyilván kapóra jött a „nyugatbírálat” és természetesen nem említette a „szellemi proletárságra” való süllyedés következményeit.

1944-ben már Magyarország területe is világháborús hadszíntérré változott, mérhetetlen nyomorúságot hozva mindenkire, ahol – érthető módon – az élet megtartása, mentése felülírt minden szellemi foglalkozást, így Az erőszak kora körül nem alakulhatott ki érdemi párbeszéd. Ráadásul Szécsy János 1944-ben főhadnagyként vett részt a nyilasokkal szembeni ellenállásban. Sőt, bámulatos módon 1945-re újabb zseniális műve jelent meg Az ittfelejtett nép címmel, amely a magyarság helyzetét, szerepét vizsgálja.

Szécsyt 1945 júniusában a Független Kisgazdapárt érdekkörébe került Révai Könyvkiadó igazgatójának nevezték ki. Itt rövid ideig tudott tevékenykedni, 1946-ban már leváltották. Ez év karácsonyán Kővágó József, Budapest főpolgármestere a Színház című folyóiratban emlékezett meg róla, amikor arról kérdezték, hogy mit olvasott akkortájt: „De hogy Tolsztojon kívül egy másik írót is említsek, Szécsy János nevét mondom. Esszéista. Két könyvét olvastam, az egyiknek a címe: »Az ittfelejtett nép«, a másiké: »Az erőszak kora«. Kíváncsi vagyok, vajon ez a kiváló író milyen sorban él?”

Néhány hónappal később a kommunista terror eredményeképpen Kővágó József már nem volt főpolgármester, Szécsy Jánosnak pedig szó szerint menekülnie kellett Magyarországról.

Szécsy János munkásságát, emlékét a kommunista diktatúra kitörölte a nemzeti emlékezetből. Tudomásunk szerint ez az első alkalom, hogy egyáltalán magyarországi kiadványban információk jelenhetnek meg a további sorsáról.

Szécsy János 1947-ben életét kockáztatva, aknacsapdás területen hagyta el hazánkat és Olaszországban kötött ki, ahonnan az élete valóságos Indiana Jones-féle fordulatot vett. Rómában összeismerkedett az angol nagykövetség csinos titkárnőjével, akit rövid időn belül feleségül vett. Együtt vándoroltak ki Közép-Amerikába, ahol Szécsy 1950-ben Guatemala kormányának vezető régésze lett. Ősi inka városok felkutatásával és műemlékek, műkincsek restaurálásával foglalkozott. A guatemalai múzeum inka büszkeségeinek jelentős része Szécsy János nevéhez kötődik.

A magyar zseni sikert sikerre halmozott, ennek volt köszönhető, hogy a guatemalai kormány rábízta Antigua városában a híres Santa Cruz templom restaurálását és az Izabal tó mentén fekvő spanyol erőd, a San Felipe restaurálását is.

Szécsy János 1956 júniusában San Felipéből Guatemala Citybe tartott egy utasszállító repülőgép fedélzetén, amikor az viharzónába került és a Sierra de las Minas fölött, 3000 méteres magasságból lezuhant. Összesen 5 utas maradt életben, köztük Szécsy János is. A guatemalai kormány nagy erőkkel kezdte meg a túlélők felkutatását, de a hegyvidék adottságai miatt a mentőexpedíció megközelíteni sem tudta őket. Mentőfelszerelést, élelmiszert, gyógyszert dobtak le, amíg a speciális egységek megtalálták a módját, hogy eljussanak az áldozatokhoz. A súlyos állapotban lévő Szécsy a lezuhanás utáni harmadik napon még életben volt, ereje egyre fogyott, végül a dzsungel vadállatai ellen nem tudott védekezni. Guatemala hegyvidéki dzsungeleiben ezek végeztek az egyik legnagyobb magyar tudóssal, a mentőexpedíció már csak a szétmarcangolt tetemét találta meg a helyszínen. A guatemalai kormány saját halottjának tekintette a mindössze 37 éves magyar tudóst, aki életének zenitjén, mint fényes hullócsillag zuhant le az egyetemes kultúra égboltjáról.

Az erőszak kora című munkája 1943 óta nem jelent meg Magyarországon, a nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő jelentőségű könyvet alig ismeri valaki, ennek újrakiadásával a magyar szellemtörténet egyik legnagyobb adósságát próbáljuk törleszteni. A csőcselék uralmát ugyanis csak akkor tudjuk elkerülni, ha ráébredünk a szellem hatalmára.